Galgóczy Erzsébet élete

 

                Galgóczy Erzsébet

Galgóczy Erzsébet stigmatizált magyar lány, aki egész életét Istennek szentelte, engesztelő életet élt a két világháború között és utána a kommunista időkben.

Galgóczy Erzsébet nagy magyar engesztelőnk, hitvallónk, Krisztus fehér vértanúja Szolnokon született 1905. június 27-én, 10. gyermekeként egy 11 gyermekes családban. A felnőttkort csak négy gyermek élte meg. Szülei mélyen vallásos, egyszerű emberek voltak. Két éves korában elvesztette édesapját. Az Édesapa Galgóczy Ferenc  (1867-1907) -. Az Édesanya Kovács Magdolna (1871-1932) 25 évvel élte túl. Meleg, derűs otthont teremtettek az érkező gyermeknek. Jézus és a Szűzanya iránti szeretetét és odaadását édesanyjának köszönheti, aki még születése előtt felajánlja Jézusnak és a Szűzanyának.

Mindig nagyon beteges kislány volt, gyermekkorában balesetek is érték. Elemi iskoláit alig tudta emiatt elvégezni. Első áldozó is csak negyedikes korában lehetett a sok hiányzás miatt.

"Még kétéves koromban sem tudtam járni. Azt mondták, hogy angolkóros vagyok. Születésemtől kezdve mindig beteges voltam. Édesanyám nagyon sokat aggódott értem és sok anyagi áldozatot hozott, hogy fölerősödjem. Mikor végre megtanultam járni, gondatlanságból ottfelejtett lúgkövet ittam és nemsokára eltört a bal lábam. Ez megint hosszú hónapokra ágyhoz kötött és fokozta Édesanyám aggodalmát.

Életemnek legnagyobb részét ágyban, betegen töltöttem. Négyéves koromban skarlatot kaptam, s abból kifolyólag nagyon súlyos vesebajt. Harmadik elemista koromban - amikor elsőáldozó lettem volna, - súlyos baleset miatt elmaradt. Délután iskolából hazamenet, - jó alkonyat volt már - húgommal futva érkeztünk az udvarra, ahol a nagymosás végeztével kitett nagy üst forró víz volt. Nem láttuk, s én teljes lendülettel beleugrottam két lábbal. Annyi lelkierőm még volt, hogy ki is ugrottam belőle, de tovább egy tapodtat sem. Édesanyám a mosónővel a padláson teregetett. Nővérem és húgom behúztak a lakásba, föltettek a sezlonra és alaposan betakargattak. A számat teletömték cukorral, hogy ne sírjak, mert meghallja Édesanyám. Áramszünet miatt gyertyát akartak gyújtani, de a gyufafej a fejemre pattant, amitől a hajam lángot vetett. De ekkor már annyira sírtam, jajgattam, hogy az utcáról jöttek be. Látva a helyzetet, még egy takarót dobtak rám, hogy a lángot elfojtsák. A hajamból hátul csak egy kicsi maradt, de leégett a szemöldököm és szempillám, s az arcomon is súlyos égési sebek támadtak.

Mire Édesanyám előkerült, én már eszméletlen voltam a fájdalomtól. Hamar orvost hívatott, aki bekötözgetett. Húgom riadt kíváncsisággal ott állt, s mikor az orvos dolgavégeztével indulni akart, félénken mondta: "Doktor úr, a lába is meg van égve." A doktor majdnem összeesett, mikor meglátta a lábom. Valósággal megfőtt a gőzben, a bőr felhasadozott, s amikor a cipőm akarták levetni, a hús is kezdett leválni a csontról. Erős harmadfokú égés, - mondta a doktor -, és csodálkozott, hogy életben maradtam. Több mint egy évig voltam ágybanfekvő, s az osztályt is magánúton fejeztem be. Sokszor meglátogatott a tanítónőm és a hitoktató is. Édesanyám különös gonddal őrködött mellettem. Magyarázgatta, hogy a szenvedés milyen értékes a Jézuska előtt. És ha mindent Neki adunk, örömet szerzünk Neki. A Jézuska különösen szereti azokat, akik Érte szenvednek. Így lassacskán kezdtem megérteni a szenvedést és majdnem kitüntetésnek éreztem, hogy már én is szenvedek. Csak gyermek voltam még, de a magam módján - és amennyire megértettem Édesanyám tanításait, - igyekeztem is értékesíteni.

"Negyedik elemista koromban készültem az első szentáldozásra. Édesanyám sokat foglalkozott velem. Igyekezett megértetni, hogy valóban az Úr Jézust fogadom szívembe, s azután már úgy kell élni, hogy mindig bennem legyen ez a tudat. Vele, és Érte történik minden. Még nem gyógyultam fel az égési sebekből, s ez nagyon fájt nekem, de Édesanyám azt mondta, hogy ez jó. Így legalább tudok adni a Jézuskának. Ami eddig volt, mind ajánljam föl, és kérjem nagyon, hogy fogadjon el egészen Magáénak. Ő is felajánlott Neki és a Szűzanyának, még mielőtt megszülettem.

Első szentáldozásom után pár hónapig hetente kétszer, háromszor járultam szentáldozáshoz, de azután lelkiatyám engedélyével csakhamar napi áldozó lettem. Most már Édesanyámmal minden reggel együtt mentünk szentmisére. Egyszerű, szerény, de napsugaras, áldott békességes volt az otthonunk."

– 1919-ben, 14 éves ekkor..."1919-ben - írja Galgóczy Erzsébet önéletrajzában - az iskolai évet rendeletre megszakítottuk, mert a világháborút követő kommün idején a románok feljöttek egészen a Tiszáig, de Szolnoknál erős ellenállásba ütköztek a vörösök részéről. Hónapokat töltöttünk a pincében a heves ágyúzás miatt.
.
Hittant az tanult aki akart. Sajnos sokan voltak olyanok, akik nem jöttek hittanra, sőt dicsekedve mondták: "Mi kommunisták vagyunk." A hittant titokban - mindig változtatva a helyet -tanultuk. Templomba kevesen jártak. Megtörtént, hogy vasárnap is alig tizen voltak a szentmisén. Hitoktatónk és Édesanyám is azt mondta:
- Most kell megmutatni, hogy igazán szeretjük a Jézuskát, hogy hitünkhöz hívek leszünk, akár a vértanúság árán is.
Eddig nemigen tudtam mi az, vértanúnak lenni. De most megtanultam: Aki hitéhez hű marad akkor is, ha bántalmazzák érte, vagy megölik, és szivesen áldozza fel életét: ez a vértanúság. Nagyon fellángolt bennem a vágy a vértanúság iránt. Szerettem volna megmutatni a Jézuskának, hogy szeretem Őt."

Az ún. Tanácsköztársaság uralma 1919. augusztus 1-ig tartott, és ez alatt az idő alatt országunknak a román megszállásban is része volt. A front 1919 -ben Szolnokot is elérte.

"Mivel a románok közvetlen a Tisza túlsó partján táboroztak, a Tiszához közel eső utcákat hivatalosan kiűrítették. Ha ugyanis mozgást észleltek, olykor órákig eltartó ágyúzás volt a válasz. Az utolsó katonai őrszolgálat a Vármegyeházán volt, és egy a Zagyván túl a Várban. A Várhídon civilek nem közlekedhettek, mert odaátról puskából lőttek rájuk, de szigorú katonai parancs is tiltotta, hogy valaki a Zagyva-hídra merészkedjék, jóllehet a Tisza felé eső oldalát magas nád és kukoricaszárral szegélyezték, így akarván álcázni az odavetődőt. A Várban nem lakott senki, a Vár-templom katonai megfigyelő volt. De észrevették a románok és szinte állandó támadás célpontja lett a Vár-templom.

Már pár hete tartott a város ostroma, mikor egyik vasárnap az egyik ferences atya szomorúan mondta, mennyire aggódnak a Vár-templomért. Olyan megközelíthetetlen, azt sem tudják milyen állapotban van a lövöldözés után. És ami a legszomorúbb, bent a tabernákulumban van a cibórium - tele szentostyával és a monstrancia is. Már próbáltak embereket rábírni, hogy valahogy, - természetesen a híd megkerülésével - átjuthatnának és kimentenék a drága kincseket, de senki se vállalkozik. Lehetetlenség átjutni a Várba.

Otthon is erről beszéltek - mondja Erzsébet. - Én csak hallgattam. Nem is értettem miről van szó, de amikor megértettem, hogy milyen nagy dolog megmenteni a Jézuskát, nagy öröm töltötte be a lelkemet. Ettől kezdve azon gondolkoztam, hogy menthetném meg, hogy lássa, mennyire szeretem Őt. Azt is gondoltam: Hátha vértanú leszek! Akkor azonnal a mennyországba jutnék. A vértanúság vágya sokkal jobban buzdított, mint a szeretet, de azért annyira szerettem a Jézuskát már akkor is, hogy szívesen vállalom érte a vértanúságot."

                                                       ***
Ez a felismerés azután nem hagyott Erzsébetnek nyugtot. Délutánonként kiosont terepszemlére. A híd felöli utcáknál kezdte a tapasztalatszerzést. Kihalt minden. Rom, rom, rom mindenfelé. Két utca megnézése
után hazafutott. Másnap kicsit messzebb óvakodott, de ágyúztak és ez hazariasztotta.

A következő napon már a Törvényház utca sarkáig jutott el. A Megyeház alatt nem látott katonákat sétálni, így nagy elhatározással futni kezdett a híd felé. Amint a Zagyva-hídra ért, meglátták a románok és máris kattogtak a gépfegyverek.

"Csak úgy pattogott körülöttem és mellettem a gépfegyver golyója. Amint a Megyeház alatt meghallották a lövéseket, kijöttek a katonák megnézni mi történt. Miért ez a heves gépfegyverezés? A hídon túl is kijöttek a katonák a laktanyából és mind a két oldalról hevesen kiabáltak, hogy hasaljak le, vagy forduljak vissza. A Zagyván túlról is integettek: Vissza! Vissza! De én meglepetésemben sem vissza nem fordultam, sem le nem hasaltam, hanem dacára a mind jobban erősődő gépfegyverezésnek futottam, futottam előre a cél felé, a Vár-templomba. Mire átértem a hídon, akkorra már elkezdődött az ágyúzás is. A Pénzügyőri laktanya előtt nagyon dühösen fogadtak a katonák. Csúnyán, gorombán kezdtek szídni, hogy mit keresek itt? Egypárszor alaposan rám is húztak káromkodások között. Elhebegtem, hogy a templomba akarok menni, szeretnék elvinni dolgokat. Erre gúnyos nevetéssel ütlegeltek és belöktek a templomba, az ajtót rám is zárták. Az ágyúzás nem szűnt, sőt egészen közelről hallatszott az exponálás. Ilyenkor összehúztam magam, a fal mellé bújtam. De mindjobban éledt bennem a vértanúság vágya és nem féltem."

Majd ide-oda járkál a templomban. Széjjelszórt ruhák, tárgyak… Keresi, mit is kellene menteni? A legfőbb az Oltáriszentség egyelőre megközelíthetetlen, nem éri föl a Tabernákulumot. De van már annyi heverő tégla szanaszét a belövések nyomán, hogy abból tud egy kis emelvényt összerakni magának. De zárva az ajtó, kulcsot nem talál. Megint keresgél, így bukkan egy vasdarabra, amivel sikerül kifeszítenie a Tabernákulum-ajtót. Félve nyúl a Kincsekhez. Kiveszi, egy karingbe csavarja a monstranciát és cibóriumot, de megint heves lövések. Szinte állandó porfelhő a lehullott téglák, szétmállott vakolat miatt.

A fal mellé húzodik. Egyszercsak hatalmas robaj,- telitelálat érte a tornyot -, és a tetőt átszakítva bezuhant a templom közepére. Előbb a kórus alá ment szent batyujával, de itt annyira hullott a kőtörmelék, hogy biztosabb helyet talált a Szűzanya-szobor lábánál. Néhány miseruhát és ezüsttálcát csatolva csomagjához, kezdte keresni a kijutást. Csakugyan be volt zárva, de volt már annyi rés a belövések nyomán a templomfalon, hogy ott próbálkozhatott. Legtöbbje magasan volt. Végre a sarokban talált megfelelőt, - bár elég szűk volt -, de sikerült kibújni rajta.

"Szerettem volna elfutni, de a katonák észrevettek, s kezdték megint a csúfolódást.
- Nem féltél? Láttad-e az Istent? Mit viszel? Mutasd!
- Ruhákat - feleltem
Aztán utamra engedtek, de előbb még egypárat rámhúztak. A híd felé elállták az utam, mert akkor megint kezdődik a lövöldözés. Így kénytelen voltam a Zagyva-part felé menni. De senki a világon, aki segítségemre lett volna.

És 1919-ben olyan nagy volt az árvíz, hogy a Zagyva nagyobb volt, mint a Tisza szokott nyáron. Ott járkáltam sírva, tanácstalanul. Most már az is izgatott, hogy alkonyodik és otthon nyugtalankodnak miattam. Szorongattam magamhoz a Jézuskát és sírdogáltam. Egyszer aztán eszembe jutott: Itt nincs más, át kell úszni a Zagyvát.

Le is vettem a cipőt és szükségtelen ruhát és a csomagommal együtt a fejemre és vállamra kötözgettem. Beléptem a vízbe, de visszarántottam a lábom, hideg volt ez a nagy víz. Aggodalmamban arra is gondoltam: Hátha belefulladok, s akkor hiába mentettem ki a Jézuskát a templomból. Végre úgy nekiszántam magam, mint amikor a hídra kezdtem futni. Nagy elszántsággal nekimentem a víznek és át is úsztam.

Aggodalmam nem volt hiábavaló, mert nagy volt otthon a riadalom miattam. Azt hitték, valahol ágyú ért,és meghaltam. Mikor megsúgtam Édesanyámnak, hogy hol voltam és "Kit" hoztam, majd elájult a meglepetéstől. Rémülten hallgatta, mikor elmondtam, hogy a templomban ért a nagy ágyúzás és közben a tetőn keresztül bezuhant a torony a templom közepére. De azt nem mertem elmondani, hogy a katonák rám vertek és hogy milyen erősen lőttek gépfegyverrel a Tiszán túlról."

A buzgó édesanya mindjárt oltárt készített az Oltáriszentségnek, gyertyát gyújtott és egész éjszakáját imádásban töltötte. Reggel mindent elvittek a templomba. A hitoktatónak, Hermann Tádé atyának adták át.Mikor átvette az Oltáriszentséget, elsírta magát. Azon a reggelen abból a cibóriumból áldoztak.

                                                       ***

Fényes bravúr! Páratlan hősiesség egy tizenhárom éves kislánytól! Ő mégis így ír: "Nagyon boldog voltam, de azért csalódott is, hogy nem haltam vértanú-halált"

– 1920. március 12-én fekszik betegen ágyba, és ettől kezdve tulajdonképpen élete végéig fel sem kel. 42 év súlyos testi és lelki szenvedésekben, ágyban fekve, tehetetlenül!

"Első szentáldozásom után pár hónapig hetente kétszer, háromszor járultam szentáldozáshoz, de azután lelkiatyám engedélyével csakhamar napi áldozó lettem. Most már Édesanyámmal minden reggel együtt mentünk szentmisére. Egyszerű, szerény, de napsugaras, áldott békességes volt az otthonunk.

Édesanyámnak sok gondot, aggodalmat okozott az én folytonos és újabb megbetegedésem. Sokat hiányoztam az iskolából. A második polgárit otthon, magánúton végeztem. Az orvosok levegőváltozást ajánlottak. Így nyáron Édesanyám elvitt Erdélybe két hónapra, hogy erősödjem. A harmadik polgáriba már beiratkoztam az iskolába. Talán életemben ebben az évben voltam legerősebb. Ez a háború utáni kommun alatt volt. Ekkor sikerült megmentenem az Oltáriszentséget a Vár-templomból. Ez is bizonyítja. 1920-ban, negyedik polgárista koromban megbetegedtem. Az iskolában lettem olyan rosszul, hogy elvesztettem az eszméletem. Kocsin vittek haza."

Betegségei, melyeket kereszthordozásként – vívódások után – felajánl a lelkek megmentéséért, a következők:

skarlát, szövődményeként vesebaj (4 éves!), égési sérülés angolkóros lábakra, tüdőgyulladás, majd TBC, a tüdőről a belekre, majd a csontokra húzódik, állandó lázas állapot, sokszor 42 C° felett, degeneratív mozgásszervi elváltozások, szív- és keringés-rendszeri betegségek, mindezeken felül mások betegségének átvállalására való készség és képesség...

– 1929. júl. elején jelenik meg nála először – kezdetben nem ismeri fel – a Szűzanya, a Szép Hölgy, és ettől fogva élete végéig majd minden nap. Ez év nagyböjtjében jelennek meg - időszakosan eltűnve, látható módon kezén, lábán és oldalán Krisztus sebhelyei. Karácsony éjszakáján pedig a töviskoronát kapja homlokára és fejére.

Ettől kezdve haláláig hetente (pénteki napokon) átéli Jézus kínszenvedéseit, együtt hordozza Vele a terheket, lelkeket mentve, engesztelve hazájáért. A Szűzanya mellett Jézus is többször megjelenik neki (pl. képeket mutatva neki az országról az ostrom idején), így kérve segítségét, amit ő mindig megad...

             

                                               

 A SZÉP HÖLGY - Máriácska, azaz a Szűzanya 1929 óta rendszeresen látogatja. Kivétel: a második világháború kezdetén 2 hét, és később 1 hét még a második világháború alatt

,,1929 július elején, egy szombati napon, kora délutáni órákban egy nagyon kedves, kimondhatatlan bájos, szép és finom fiatal úrinő látogatott meg. Az első alkalommal már olyan nagyon kedves és közvetlen volt, mintha mindig ismert volna. és a legszorosabb kapcsolat kötne össze bennünket. Fehér ruhában volt, a fejét érdekesen fátyol takarta, de úgy, hogy nagyon jól láthattam aranyos barna haját, amely néha aranyszőkének tetszett.

Különösen a szemeinek szépsége volt rám nagy hatással, amely csodálatosan csillogott, szinte aszerint változott a színe és ragyogása, amiről beszéltünk. Ha a szenvedésről beszéltünk, ilyenkor elfátyolosodott és olyan mély-sötétkék lett, mint egy kút, amelyben mégis ragyogás tündöklik. Nemegyszer láttam könnyet csillogni a szemeiben, annyi érzéssel tele, hogy szerettem volna elé borulni, és nagyon jól esett volna sírni. Még a kezeinek szépsége tett rám nagy hatást. Már az első látogatása alkalmával olyan közvetlen, kedves volt hozzám, hogy rajongásig megszerettem. Az ágyam szélére ült, közel hajolt hozzám és végtelen gyöngédséggel, részvéttel kérdezte, hogy sokat szenvedek? Mondtam, hogy elég sokat és közvetlen bizalommal mondtam azt is, amiről nem beszéltem soha senkivel, hogy szerettem volna meggyógyulni, de úgy látszik, nem akarja ezt az Úr Jézus. Nagyon gyöngéden megsimogatott és kedveskedve kérdezte: Szereted az Úr Jézust? ... Hát Máriát? ... (Mikor azt kérdezte: Hát Máriát?, egy kicsit meglepődtem, hogy így beszél a Szűzanyáról, amikor az Úr Jézus nevét meg úgy ejtette ki előbb, mintha közvetlen ott éreztem volna közöttünk. Nem lehet ezt megmagyarázni szóval, csak a szívem telt meg érzéssel. Én már akkor is szerettem nagyon a Szűzanyát, és talán ezért volt nekem rossz, hogy csak úgy mondta: Máriát.) Mintha jóvá akartam volna tenni mindent, nagy hévvel mondtam: Óh, a Szűzanyát? Nagyon, nagyon szeretem Őt is! Nagyon kedvesen mosolygott és úgy mondta, hogy ennek örül nagyon.

Érdeklődött még, hogy mit szoktam imádkozni és a szenvedéseimet milyen szándékra szoktam felajánlani? ... Gondolok-e arra néha, hogy a szenvedéseimmel örömet szerezzek az Úr Jézusnak?

Mint egy pillanat múlt el az idő, amíg itt volt. Egyszer csak mondta, hogy mennie kell. Én nagyon szomorú lettem. Kedvesen megsimogatott és mondta, eljön holnap is és még sokszor. Majd beszél nekem szépeket az Úr Jézusról, mert azt szeretné, ha nagyon szeretném Őt. Sok örömet kell szerezni Neki, mert az Úr zus tőlem többet vár.

Amilyen jó érzés volt a szívemnek, míg itt volt a látogatóm, mikor elment, olyan szomorúnak, üresnek éreztem mindent. Csak az adott jó érzést, hogy megígérte, eljön holnap is. Más látogatók ha megígérték, hogy ekkor vagy akkor eljönnek, mindig számon tartottam és csalódást okozott, ha nem váltották be ígéretüket. Most is nagyon vártam a holnapot. Nem tudom, miért, de erről a látogatásról most nem szóltam Édesanyámnak.

* * *

Másnap ebéd utántól minden ajtónyílásra fölfigyeltem, hátha Ő jön, a tegnapi látogatóm. Majdnem abban az időben, mint tegnap, finoman, szinte nesztelenül jött be a szobámba. Nem hallottam az ajtó nyitását, csak azt láttam, mikor bent volt és csukta maga mögött az ajtót. Majdnem elsírtam magam, mikor megláttam és úgy mondtam, olyan nagyon vártam és úgy féltem, hogy hátha nem jön el, elfelejti. Nagyon kedvesen, de azért komolyan mondta, hogy nem szokta soha elfelejteni azt, amit ígért,különösen, ha méltónak tartja rá az illetőt.

Ma azt kérdezte először, hogy mikor voltam szentmisén? Érdeklődött, hogy ismerem-e a szentmise részeit és nagyon meghatottan beszélt arról a nagy áldozatról, amit az Úr Jézus a szentmiseáldozatban megújít. A szentmisének a lényege az engesztelés. Az Úr Jézus volt az első nagy engesztelő és mindig kellenek most is engesztelő lelkek. Vannak olyan lelkek, akikre az Úr Jézus azért küld szenvedést, hogy beállítsa őket az engesztelésbe. Szeretné, ha eztán és is ilyen szándékkal viselném szenvedéseimet.

Nem nagyon értettem még ezeket, nem is tudtam elgondolni, hogy én lehetek engesztelő, mikor az Úr Jézus is az volt. Látogatóm mondta, hogy az engesztelés a szeretetből fakad. Gyönyörű dolgokat mondott még a szenvedés szeretetéről, a szenvedés szerepéről és a szenvedés jutalmáról. (Amikről látogatóm beszélt vagy oktatott, azokat naponta felírtam és lelkiatyám is, ezek a többi iratokkal együtt vannak.) Bármiről is beszéltünk, úgy láttam, mindent tud, semmi sem ,volt ismeretlen előtte. Mégis úgy hallgatott meg, mintha soha nem hallott dolgokat mondanék.

Most is kedves simogatással búcsúzott tőlem és újra ígérte látogatását. Már jó ideje jött el naponta, mikor egyszer közvetlen távozása után Édesanyám jött be hozzám. Első kérdése:

- Ki volt itt? ... De micsoda illat van a szobádban! Már néhány nap óta érzem ezt, néha erősebben, néha gyengébben ...

- Engem kérdezel, hogy ki volt itt? Hát nem te engedted be? Én nem ismerem, de ő, úgy látszik, ismer minket nagyon, mert minden dolgunkról tud és olyan nagyon kedves, hogy ilyen kedves látogatóm még nem volt. Most Édesanyám ámuldozott, hogy ő nem tud senkiről, nem engedett be senkit. Én magyaráztam, hogy napok óta egy szép fehérruhás nő jön meglátogatni és mindig itt az ajtómon, az előszobába nyíló ajtón jön be és megy is el. Mondom Édesanyámnak: Hátha nyitva felejtetted a kaput? (A kapunk mindig zárva, csengetni kellett annak, aki be akart jönni. Kulcsa csak a családtagoknak volt. Így még érthetetlenebb volt, hogyan tudott bejönni a látogató.)

Pár napig nem szóltam semmit Lelkiatyámnak a látogatómról. De ezek után a legközelebbi alkalommal, mikor áldoztatni jött, megkérdeztem tőle, hogy ő ismeri-e azt, aki egy idő óta naponta látogat engem, s nem ő küldi-e? Nem tudott róla semmit, de figyelmesen meghallgatott. Elmondtam mindent, amit tudtam, hogy milyen ruhában van, (mindig fehér ruhában jött). Mondtam azt is, hogy milyen szép és fiatal és nagyon szeretheti az Úr Jézust, mert ha Róla beszél, úgy ragyog a szeme, mint a csillag. És olyan gyönyörűeket tud mondani, szebbet, mint akár egy pap.

Elmondtam most Lelkiatyámnak, hogy miről beszélt eddig velem és mire tanított. Tegnap is megígérte, hogy el fog jönni, mert még sokat szeretne beszélni az Úr Jézusról, mert azt szeretné, ha én nagyon szeretném Őt. Buzdított, hogy imádkozzam naponta a rózsafűzért, ha úgy szeretem a Szűzanyát. (Mikor ezt mondta, bájos szeretetreméltósággal mosolygott.) Mivel nem ismerte senki, magunk között Lelkiatyámmal csak úgy neveztük: a "Szép Hölgy". De azt mondta Lelkiatyám azonnal, hogy ezekről a látogatásokról ne beszéljek senkivel, ne is mondjam senkinek. Szeretné, ha engedelmeskednék neki. Ezt megígértem.

A Szép Hölgy látogatásai alkalmával apróbb szívességeket tett: Megigazgatta az ágyam, inni kínált, gyógyszert adott, sokszor megsimogatott; különösen olyankor, amikor jobban szenvedtem. Ilyenkor nagyon gyöngéd volt és jóságos.

Már vagy egy hete jött naponta, mikor mondta, hogy szeretné, ha azt, amire tanít, a szívembe vésném örökre. Első tanítása az volt:

- Aki igazán szereti az Úr Jézust, mindig azt akarja, amit Ő akar. Sohasem szabad a magunk akaratát keresni, hanem azét, akit szeretünk. Ha igaz a szeretetünk, akkor mi már nem is számítunk. A szenvedés is sokkal könnyebb, ha az Úr Jézus akaratából szenvedünk.

A második oktatása:

- Aki igazán szereti az Úr Jézust, minél nagyobb az áldozat, annál szívesebben hozza.

Amióta az első oktatást gyakoroltam, mintha ennek a második leckének a nehézségét már nem is éreztem volna. Voltak dolgok, amelyek azelőtt nagyon nehezek voltak. Most alig éreztem terhét.

Már július vége felé járt az idő és még mindig nem tudtam, ki lehet a mindennapi vendégem. Mióta először jött, talán kétszer maradt el, és nem mondta meg előre. Én meg már annyira megszoktam látogatását, hogy mikor nem jött, még sírtam is. Szomorú, lehangolt voltam, nehezebb volt minden, mint máskor. Másnap mikor jött, sírva mondtam, hogy milyen rossz volt, hogy tegnap nem jött.

Komolyan nézett rám és azt mondta: "Pedig veled voltam akkor is." Azután megrótt, hogy nem szabad sírnom, ha nem is jönne el. Akkor gondoljak az Úr Jézusra. Hátha az Ő akarata. És lélekben a lemondással meg kell hozni az áldozatot.

Néha érdeklődtem Lelkiatyámtól: Nem tudja még, hogy ki lehet a látogató? Azt mondta egyszer, hogy sejti. És kérdezte: "Te nem sejted? Mégis mit gondolsz?

- Nem tudok gondolni semmit, mert fogalmam sincs róla, hogy ki lehet ...

Az is csodálatos volt, hogy bár elég sokan látogattak akkoriban, de sohasem találkozott össze senkivel. Vagy éppen akkor ment el valaki és utána nyomban Ő jött; vagy Ő volt ott és távozása után jött más. Édesanyám is kezdte figyelni. Többször be is nézett a szobába, volt-e már? Ha közvetlen a látogatása után jött be valaki, mind azzal lépett be: "De finom illat van itt! Milyen virágtól?" (Amikor kétszer nem jött, Édesanyám egész nap mellettem ült, mert rosszul voltam.) Magamban sokszor gondoltam arra, hogyan tudja, hogy nincs most itt senki. Mindig olyan biztonsággal jött, mintha tudta volna, hogy nem zavar senki. Mióta Lelkiatyám mondta, hogy sejti, ki lehet a látogató, engem is jobban foglalkoztatott. Nagyon megszerettem, el sem tudtam volna gondolni, hogy egyszer majd elmarad.

Egyik nap azt mondta Lelkiatyám, ha eljön a látogató, kérdezzem meg, hogy kicsoda? Nagyon felkészültem rá. (Eddig, ha akartam is valamit kérdezni, nem került rá sor, mindig Ő tartotta kezében a beszéd fonalát. És úgy lekötött, hogy eszembe se jutott a kérdésem.) De most már nagyon szerettem volna tudni, hogy ki ő?

Ezen a délutánon még közvetlenebb és egyszerűbb volt, mint eddig bármikor is. Ekkor mondta el a harmadik tanítását is:

- Aki igazán szereti az Úr Jézust, az határt nem ismer sem a szenvedésben, sem az áldozatban. Elmagyarázta, hogy aki szereti az Úr Jézust, az le tud mindenkiről és mindenről mondani az Úr Jézusért. Semmit se tarthat meg magának. Azt is mondotta: Szeretné, ha én is engesztelném az Úr Jézust az életemmel.

Én is akartam már mindent, csak örömet szerezzek az Úr Jézusnak. Egyszer csak megkérdeztem:

- Mondd, ki vagy. Te? Azt se tudom, hogy szólítsalak, mert még a nevedet se tudom ...

- Szeretném, ha te csak úgy szólítanál: Máriácska, mert neked mindig csak Máriácska akarok lenni. Ezt annyi kedvességgel és meggyőződéssel mondta, hogy eszembe se jutott volna tovább érdeklődni.

Alig vártam Lelkiatyámat. Kérdezte, hogy megkérdeztem-e a szép Hölgyet, hogy kicsoda? Igen. És elmondtam neki a fentieket. Azt vártam, hogy Lelkiatyám fog tovább érdeklődni, hogy mi a vezetékneve? Kiféle?, de nem így tett. Ő is nagyon természetesnek tartotta a feleletet, sőt úgy látszott, mintha nagyon is meg volna elégedve. Megmagyaráztam még, hogy ezt úgy mondta Máriácska, hogy kizárt minden további kérdezősködést a magatartása. De Lelkiatyám azt mondta, hogy ez neki tökéletesen elég. Most már ha beszéltünk róla magunk között, mindig csak úgy emlegettük: Máriácska.

Még egy leckét adott nekem:

- Aki igazán szereti az Úr Jézust, az mindig és mindenben a legtöbbet akarja Érte.

Természetesen nagyon sok mindenről beszélt nekem: mennyországról, a pokolról, a tisztítótűzről. De ezekről úgy tudott beszélni, hogy valósággal mintha látta volna is. Mikor a mennyországról beszélt, olyan nagyon szép volt, hogy a szívem is dobogott szinte, amikor Reá néztem. Mikor a pokolról beszélt, nagyon szomorú volt, nemegyszer könnyezett. "Azért kell engesztelni az Istent, hogy irgalmazzon azoknak, akik a kárhozat szélén állnak. És ezt azoknak kell megtenni, akik szeretik Őt, mert azok kedvéért az Isten kész nagy dolgokat cselekedni."

  Sziénai Szent Katalin is megjelenik előtte

 1920-1929 között lesz kongreganista. Az első lelki atyja Dr. Liebner János püspöki tanácsos. Ő kívánta először, hogy naplót írjon. Egészségi állapota nem javul, pedig minden vágya, hogy missziós apáca legyen.

Naplójában írja: ,,1920. március 18-án, egy szombati napon annyira belázasodtam az iskolában, hogy eszméletem vesztettem. Kocsin vittek haza. Csak másnap délelőtt tértem magamhoz. Épp ott volt a doktor úr, őt vettem elsőnek észre. Hamarosan újabb eszméletlenségbe zuhantam. Tüdőgyulladást állapítottak meg, ami egykettőre átment szövődménybe, s olyan gyorsan roncsolta a tüdőmet, hogy gyors tüdővészt kaptam. Többet már nem mehettem iskolába. A félévi bizonyítványom írták át az évvégibe.

Nyáron kicsit összeszedtem magamat, állandóan tuberculinnal oltottak. Édesanyám magaslati levegőre vitt 6 hétre a Mátrába, de semmit se használt, sőt még rosszabbul lettem. A tüdőm ugyan meszesedni kezdett, de a tuberculózis a belekre húzódott. Borzasztó fájdalmaim voltak. A beleim megpuffadtak, enni nem tudtam, hánytam, s a lázam folyton 38 "C felett volt. Most már a fekvés is nehéz volt.

Már hónapok óta feküdtem ágyban, mikor kezelőorvosom egy-jóhírű belgyógyászt hívott konzultációra. Dr. Varga Imre tanársegéd akkor jött Szolnokra. Sokat reméltem tőle. Úgy gondoltam, ha csak rám néz is, meggyógyulok. Nagyon jónevű orvos volt. Alaposan megvizsgált és kérdezte: Mióta fekszem?

- Már majdnem egy éve. Mikor kelhetek föl? Mikor gyógyulok meg?

Először nem akart válaszolni. Azt mondta: úgy tudja, hogy kongreganista vagyok. Akkor kérjem a Jézuskát, hogy gyógyítson meg, mert ő úgy hiszi, hogy még sokáig kell feküdnöm.

- Meddig? Egy hónapig?

- Talán még egy évig is.

Nagyon kedvesen nézett rám, s azt mondta, minden attól függ, hogy szeretem-e a Jézuskát, mert Ő meggyógyíthat hirtelen is. Legyek nagyon szófogadó, tartsam meg a diétát és feküdjek mozdulatlanul. Ez volt a legnehezebb.

A Kongregáció prézese, Dr. Liebner János püspöki biztos volt a lelkiatyám. Hetente háromszor is elhozta az Oltáriszentséget. Sokat foglalkozott velem. Arra oktatott, hogy használjam jól föl a szenvedést. Ajánljam föl a szenvedő lelkekért, a papokért, kispapokért, - tanította őket és sorsukat szívén viselte. - Mindig beszámoltatott, hogy mire ajánlottam föl a szenvedést. Majd kívánta, hogy naplót vezessek. Mindennap írjam le, hogy mi volt a legnagyobb szenvedésem? Milyen gondolataim voltak az Úr Jézusról? Kikért? Miért? Milyen szándékra ajánlottam föl a szenvedésemet? Ezt minden héten ellenőrizte. Mindinkább kezdtem a Jézuskát szeretni és már nem volt olyan nehéz a kereszt.

Már elmúlt a Varga doktor úr által jósolt év, de semmit se javultam. Mindig újabb és újabb komplikációk jöttek. A lázam nem akart csökkenni és már megint hosszú volt a fekvés. Szakadatlanul imádkoztam gyógyulásomért. Nagyon akartam meggyógyulni. Minden vágyam az volt, hogy missziós apáca leszek. Egyik kilencedet a másik után végeztem a Szűzanyához, hogy gyógyítson meg. Egyszer hallottam valakitől Lourdesról, hogy ott a gyógyíthatatlan betegek is meggyógyulnak. Kezdtem könyörögni Édesanyámnak, hogy vigyen el, mert akkor egészen bizonyosan meggyógyulok. Ő hozatott lourdesi vizet, de én Lourdesba akartam menni. Kaptam lourdesi kilencedet. Kitartóan végeztem. A kezelő orvos nem lelkesedett a Lourdesba való utazásért, s azt mondta, orvosi felügyelet nélkül nem mehetek. De vállalkozott, hogy elkísér. Úgyszintén lelkiatyám is hajlandó volt. Meg is tették a szükséges lépéseket, megvolt az útlevél és nagyban készülődtünk. Indulás előtt 3 nappal különös álmom volt.

A ferencrendiek templomában a lourdesi Szűzanya szobra előtt térdeltem és nagyon forrón, buzgón kértem, hogy gyógyítson meg. Esengve néztem rá és Így még soha nem imádkoztam. Egyszercsak a szobor megelevenedik és szól hozzám: "Hát olyan nagyon szeretnél meggyógyulni?" Elsírom magam, kitárom felé a két karom és úgy mondom szívem minden vágyával: Édes jó Szűzanyám, gyógyíts meg engem, olyan nagyon szeretnék meggyógyulni, egészséges lenni. Összekulcsoltam a kezeimet és úgy sírtam. Ekkor szomorúan nézett rám és újra szólt:

- Akkor is, ha ez nem volna a Jézuska akarata, szeretnél meggyógyulni?

Még jobban kezdtem sírni és arra kértem, hogy eszközölje ki a Jézuskánál, hogy akarja, hogy én egészséges legyek, mert nagyon szeretnék meggyógyulni. Mindig csak ezt tudtam mondogatni. Akkor a Szűzanya közel hajolt hozzám és nagyon kedvesen, de mégis nagyon komolyan nézett rám és ezt mondta:

- Ne kérd többet azt, hogy gyógyulj meg, mert te nem fogsz soha meggyógyulni. Nem az a Jézuska akarata. A Jézuska mást akart, más szándékai vannak veled. A Jézuskának is fáj az, hogy te mindig sírsz.

Még egyszer esengve nyújtottam a kezem Felé és úgy nyöszörögtem, pedig nagyon, nagyon szerettem volna egészséges lenni. Ekkor a Szűzanya megismételte:

- A Jézuska akarata az, hogy te ne gyógyulj meg, hanem szenvedj. De ha megteszed azt, amit kíván tőled, akkor egyszer nagyon boldog leszel, és Én is neked adom Őt.

Mikor ezt mondotta "neked adom Őt", Reá néztem és akkor a kicsi Jézuskát tartotta karjaiban. A Jézuska olyan egyéves nagyságú lehetett, de olyan nagyon szép, hogy ilyent nem lehet soha emberi ésszel elképzelni. A kicsi Jézuska nézett rám, úgy, mintha nagyon ismerne. Drága, kicsi arcocskája ragyogott és édesen mosolygott. Kicsi kezecskéit szeretettel, szinte hívogatólag nyújtotta felém. Ugyanakkor a Szűzanya is nagyon kedves mosollyal nyújtotta felém, hogy nekem adja. Erre olyan kimondhatatlan boldogságot éreztem, hogy elfelejtettem nagy bánatomat, csak öröm s valami mondhatatlan jó érzés töltött el. Kicsit félénken, de mégis nagy vággyal nyújtottam kezemet Felé, de mire karjaimba zárhattam volna, felébredtem.

Reggel éppen Jézuskát hozott lelkiatyám, alig vártam, hogy elmondhassam neki csodálatos álmomat. Nagyon figyelmesen hallgatott meg és azt kérdezte:

- Belenyugodnál, ha nem mennél el Lourdesba?

Ámulva néztem rá, hogy miért ne mennék? De behívta Édesanyámat is és elmondatta újra álmomat. Azt ajálja mondotta, - hogy ne menjek el, mert ő hiszi, hogy a Jézuska akaratát adta tudtul a Szűzanya. Inkább nyugodjam bele a Jézuska akaratába.

Lassan ez is megtörtént, mert beláttam s állapotom rosszabbodott. A doktor urak újra konzultáltak és a kórházat ajánlották. Nehezen adtam rá a fejem, mert még sohasem voltam távol Édesanyámtól. De azt ígérték, hogy ott meggyógyítanak. Dr. Varga Imre tanácsára belgyógyászati klinikára vittek. Egy négyágyas különszobában kaptam helyet."

1921-et írunk.

 „Édesanyámat kértem, hogy vigyen el Lourdes-ba, mert akkor egész biztosan meggyógyulok. …Mindennel készen voltunk az utazáshoz. Az indulás előtt alig három nappal csodálatos álmom volt. …Álmomban a ferencrendi templomban voltam, és az áldoztató rács előtt a lourdesi Szűzanya szobránál térdeltem. Amint kérésemmel ostromlom a Szűzanyát, egyszerre csak megelevenedik. – Édes jó Szűzanyám, gyógyíts meg engem! Oly nagyon szeretnék meggyógyulni, egészséges lenni! – A Jézuska akarata az, hogy ne gyógyulj meg, hanem szenvedj! – De ha megteszed azt, amit kíván tőled, akkor egyszer nagyon boldog leszel, és Én is neked adom Őt!”

Misztikus álmát követően belenyugszik, hogy ne menjenek el Lordes-ba.

                                                         

1928. DECEMBER 8. át írjuk – sok testi és lelki szenvedést követően teszi meg életfelajánlását, amelyről így ír:

 „Közeledett dec. 8.-a. Ez kongregációnknak is ünnepe. Lelkiatyám is azt kívánta, hogy különös gonddal készüljek e nagy ünnepre. Szeretné, ha igazán szívből felajánlanám magam a Jézuska szolgálatára. De olyan lélekkel, hogy küldhetne bármilyen szenvedést, én mindig szívesen elfogadom s úgy veszem, mintha a Jézuska megosztaná velem az Ő szenvedését. Ez nem ment könnyen! Ekkor még bizony féltem a szenvedéstől. Éreztem nagyon a kereszt terhét és kevés vigasztalást találtam benne. Éppen ezért nagyon sokat gondolkoztam a felajánlásomon. Beláttam, hogy nem akárhogyan, nem félszívvel, hanem – ha megteszem – teljes odaadással akarom meghozni áldozatomat. Nem akartam soha szomorúságot okozni a Jézuskának, csak örömére lenni. Két napi lelki tusa után dec. 8.-án a szentáldozás után egész lelkemmel, teljes odaadással mondtam el felajánlásomat a Szűzanyának, kérve Őt, ajándékozzon oda a Jézuskának.

1929 nagyböjtjén különös álma volt. Tüskés, köves országúton haladt bajjal, ahol stáció volt fölállítva. Mintha ő is végezte volna. A II. stációnál egy hordágyon fekvő súlyos beteg volt, nagyon meggyötört, de mégis vonzó valaki.

Valaki állt a beteg lábánál s fölszólította Erzsébetet, hogy vigye. Megfogta hát a hordágyat a fejtől s vitte. Aki a lábánál vitte, azt sokszor váltották, de őt nem. Már nagyon nehéz volt a teher, s félt, hogy kicsúszik a kezéből, ereje megfeszítésével vitte. Már a X. stációt is elhagyták, de Erzsébetet is az ereje. A keze már felhorzsolódott, nem bírta tovább, letette. De azt se tudja, hogy kit vitt vagy hová? Rápillant a betegre, s az Úr Jézust ismeri föl Benne. Ott a lepelben, ahogy levették a keresztről.

Amint fölismerte, kimondhatatlan boldogság árasztotta el a lelkét. Az Úr Jézus kinyitotta a szemét, ránézett és megszólalt:

- Mondd, hát igazán nem bírnál már tovább vinni?

Szinte megsemmisült az alázattól, s úgy érezte, akár a világ végéig is. Már semmi fáradságot nem érzett. Lehajolt, hogy megcsókolja a kezét, de amint ajka a sebhelyhez ért, fölébredt.

Túláradó boldogság, öröm hullámzott benne, de éles fájdalom magához térítette. Kezén, lábán horzsolás, - a lába poros - mintha kilométereket gyalogolt volna -, dagadt. A seb olyan eleven, hogy friss vér is látszik rajta. Megrémült, kezét a takaró alá dugta. Alig várta a szentáldozást. Hálaadás után beszámolt az álmáról. Megint csak azt az intést kapta: készséggel szenvedjen, mert ezzel az Úr Jézus terhét könnyíti.

Félve vallja: De az álomnak látható jele is van, s megmutatja a kezét. Megdöbbent a lelkiatya is. Meghagyta, hogy senkinek se mutassa, s ha lennének még ilyen álmai, ne beszéljen senkinek se róla. És ígérje meg, hogy mától fogva még fokozottabban engedelmeskedik, s bármit kér az Úr Jézus, - mégha álomban is, - készséggel engedelmeskedjen, hogy meg legyen vele elégedve.

S bár nemigen szokott álmodni, de ettől az időtől kezdve gyakran voltak hasonló álmai. Látta az Úr Jézust, a Szűzanyát, olykor a szenteket, akik mindig oktatták. Néha a szent útján üzent álmában az Úr Jézus, hogy fokozottabban szenvedjen, és megüzente, hogy kiért vagy miért szeretné, ha felajánlaná.

A harmadik tanítását követően kérdezi meg Erzsébet a nevét – Ő Máriácska – ekkor még nem ismeri fel Erzsébet, hogy Ő a Szűzanya.

IDÉZET: „Mikor a pokolról beszélt nagyon szomorú volt, nem egyszer könnyezett is. – Azért kell engesztelnünk az Istent, hogy irgalmazzon azoknak, akik a kárhozat szélén állnak. És ezt azoknak kell megtenniük, akik szeretik Őt, mert azok kedvéért az Isten nagy dolgokat cselekszik.”

1929. augusztus 15-én Nagyboldogasszony napján kapja meg először a stigmákat (kezeire és lábaira), karácsony éjszakáján pedig a töviskoronát a homlokára, fejére.

1930. év nagyböjtjében az oldalsebet is megkapja.

"Karácsony előtt felszólított Máriácska, ha jó leszek, elvisz Betlehembe. Szeretné nekem megmutatni a Kis Jézust. Szerezzek sok örömet" gyakoroljam az erényeket, főleg az alázatosságot és az engedelmességet. Ez időben mindig arra tanított, hogy legyek alázatos és engedelmes. Sokszor adódott alkalom az alázatosságra, Ezeket nyilván az Úr Jézus küldte.

Ebben az időben lett a húgom menyasszony. Dobozszámra kapott zserbó cukorkát, de féltette. Ha elment, mi Édesanyámmal egy-két szemet elvettünk. Mikor meggyóntam, Lelkiatyám azt mondta, addig nem oldoz fel, amíg meg nem mondom húgomnak. Zokon esett Lelkiatyám részéről, hogy ilyenért nem oldoz fel. Nagyon megalázottnak éreztem magam. Nehezemre esett húgomnak is megmondani. Mikor eljött Máriácska, elpanaszoltam neki Lelkiatyám szigorúságát. De még Máriácska is szigorú volt hozzám. "Ezen nem segíthet", - mondotta, tegyem csak azt, amit a Lelkiatya parancsol vagy kíván. Így meg kellett mondani a húgomnak mindent s bizony nem fogadta vallomásomat nagy megértéssel. Olyan kicsi és gyarló voltam még akkor, hogy az ilyen semmiségek is nehezemre estek.

Egész lelkemmel készültem a karácsonyra. Szerettem volna sok örömet vinni a Jézuskának, hiszen augusztus 15-e óta, - mikor először láttam, - szívem, lelkem sóvárgott utána. Vágytam Neki megmondani, hogy szívesen leszek eszköze. Karácsony éjszakáján eljött értem Máriácska. Egy pár szó után eltűnt előlem a környezetem, a betlehemi barlangot láttam a Szűzanyával, a kicsi Jézussal és Szent Józseffel. A jászol az istálló falába volt beépítve s ebben feküdt a kicsi Jézus, takarók között. A barlangistállóban ragyogó fényesség, mintha minden halvány rózsaszín volna. Angyalokat most láttam először a jászol körül. A Kis Jézus nyugtalan volt, mintha kis kezecskéjével a Szűzanya felé kapkodott volna. Egyszer csak keserves sírásban tört ki. Olyan hatással volt rám a sírása, hogy majd megszakadt a szívem a részvéttől és fájdalomtól. A Szűzanya dédelgetve simogatta és mégis a sírása nem szűnt, hanem erősödött. Fájdalmas arcocskáján könnyek gördültek le. Kértem Máriácskát, segítsen. De ekkor az Ő arcán is fájdalmat láttam. Kérdeztem: Miért sír a Jézuska? - Hát nem látod? - válaszolt a Szűzanya. Figyelmesebben nézem, s látom, hogy kicsi homloka körül töviskorona. De olyan szorosan, hogy helyenként a vér is kicsordul a tövis nyomán. Nagyon megrázott ez a látvány, hogy már a jászolban is ott a töviskorona. Esengve kérem Máriácskát, hogy vegye le. De Máriácska szomorúan nézett rám s ezt mondta:

- Én nem tudok segíteni. Ha én elvehetném, nem engedném szenvedni Őt.

- De miért nem veheted le? - kérdeztem Máriácskát.

- Azért, mert fájdalma csak akkor szűnik, ha valaki magára vállalja. Megrettenve néztem Máriácskára és úgy éreztem, nekem kellene vállalni, (Hogy milyen gyönge voltam az erényben, mutatja a gondolatom: Ha az én fejemen lesz a töviskorona, nem tudok feküdni, nagyon szúrna a tövis. Mérlegeltem a helyzetet. Bizony, akkor még nagyon féltem a szenvedéstől.) De a kis Jézus sírt, peregtek a könnyei és mindig több vére csordult. Egyszer csak rám néz azzal a könnytől-ázott ragyogó szemével és kicsi, kezecskéit vágyódva tárta felém, mintha csak részvétet és segítséget kért volna. Ennek a lelkemig ható tekintetnek nem tudtam tovább ellenállni, odaadással és készséggel mondtam Máriácskának, hogy én elvállalom, csak Ő ne szenvedjen, csak Neki ne fájjon semmi. Máriácska szeretettel szólt:

- Igazán elvállalod?

Azonnal levette a kis Jézus homlokáról a töviskoronát és a fejemre tette. Mikor a fejemre helyezte, olyan nagy fájdalmat éreztem, hogy majdnem elaléltam. Olyan érzésem volt, mintha az agyamig hatolt volna a szúró fájdalom. Mivel a Jézuska feje sokkal kisebb volt, nekem nem ért körül a töviskorona. Azt gondoltam, akármilyen fájdalmas is, de tudok feküdni. Mikor Máriácska levette a kicsi Jézus fejéről. a töviskoronát, azonnal megszűnt a sírása, helyette ragyogó mosoly ült az arcán. Már ezért a mosolyért is érdemes lett volna elvállalni mindent. Mikor Máriácska fejemre övezte a töviskoronát, ezt mondta még:

- Ez legyen a ragyogó, mennyei koronád is egykor. Úgy viseld, hogy a Jézuskának mindig annyi könnyebbséget és örömet szerezz, mint most.

Kimondhatatlan boldog voltam, hogy a Jézuska már nem sír. Nem tudom, meddig maradtam itt a drága szent helyen, mikor a szobámban szétnéztem, hajnal felé volt. Ahogy' eszmélni kezdtem, fájdalom térített magamhoz. Alig bírtam megmozdítani a fejem a fájdalomtól, és azt láttam, hogy a párnám csupa vér. A nagy fájdalmat a fejemben éreztem, de nem bírtam el még az érintést sem, mert a legkisebb kísérletre is úgy éreztem, hogy szöget szúrtak a homlokomba. Ha próbáltam érinteni a homlokomat, az ujjam hegye is véres lett. Imádkozva vártam a reggelt.

Mikor Édesanyám belépett a szobámba, majdnem elájult, ahogy rám nézett. Zokogva kérdezte: Mi lett velem? Még misézése előtt áthívatta Lelkiatyámat. Az belépve, nagy meglepődéssel állt az ajtóban, mielőtt ágyamhoz jött volna. Nagyon megindultnak láttam. El kellett mondanom mindent, hogy hol jártam éjszaka Máriácskával és mi történt?

Beszámolóm után intésére imádkoztunk: Köszöntöttük a kis Jézust és a Szűzanyát. Majd előkészített arra, hogy készüljek még nagyobb szenvedésekre. Úgy látszik, az Úr Jézus tőlem többet vár, mint másoktól.

Komolyan intett, hogy legyek nagyon alázatos, hűséges az Ú r Jézushoz még akkor is, ha nem értenének meg vagy félreismernének. Kérjem Máriácskát, hogy tanítson meg mindenre. Mielőtt hazament misézni, bekötötte a homlokomat és imára buzdított a szentáldozásig. Lelkiatyám távozása után Édesanyám nagyon sírt: Mi lesz velem? Bírom-e majd a szenvedéseket? Mivel ismerte titkomat, így nekem könnyebb volt.

Míg a szentáldozásra vártam, Máriácska is meglátogatott. Meghatódottságát és jóságát észleltem. Mondtam Máriácskának: már nem félek a szenvedéstől, vállalom is szívesen, amit az Úr Jézus küld, de ezek miatt a külső jelek miatt szomorú vagyok. Félek, hogy egyszer csak megtudja valaki és annak nem örülnék. De Máriácska azt mondta: Éppen ez az Úr Jézus akarata. És az előbb ígértem, hogy vállalom. Ő segítségemre lesz, ne nyugtalankodjam. Tőlem azt kívánja az Úr Jézus, hogy szeressem. engeszteljek és szenvedjek. "

Haláláig – pénteki napokon, – átéli Krisztus szenvedését, hordozza Vele a terheket, lelkeket ment és engesztel. 1930. év nagyböjtjében Jézus oldalsebét is megkapja. Máriácska továbbra is jön hozzá, ápolja.

 „Különben Máriácska is ígérte segítségét, és csakugyan minden pénteken magam mellett láttam, amint letörli a vért a kezemről. Csak Ő tudta ezt olyan gyengéden csinálni, hogy nem okozott fájdalmat.”

A Szűzanya változatlanul naponta látogatta Erzsébetet, az első naptól kezdve. Mindig oktatta, mind mélyebbre vezette az áldozat világában:

   - Utánozd az édes Jézust … emberségének alázatosságát, szelídségét, szegénységét, ….. és elhagyatottságát. Azt akarom, hogy mindent nekem adj, semmit se tarts meg magadnak.

Szegénynek, kicsinek, elhagyatottnak kell lenned, hogy egészen meg tudjad érteni az édes Üdvözítő elhagyatottságát a Kálvárián és a kereszten. Ha senki sem lesz melletted, Én mindig melletted és szívedben leszek.

Ekkor megkérdezte a Szűzanyát:

- Ugye, én már mindent odaadtam és szegény vagyok?

A felelet lesújtotta:

- Még nem adtál oda mindent, és még nem vagy szegény. Nagyon is gazdag vagy még, mert még van Édesanyád is.

Szívéig hatott a döbbenet:

- Csak nem kívánja az Úr Jézus, hogy még Édesanyámat is odaadjam? Akkor ki lesz velem? Nekem már csak ő van.

- És az Úr Jézus nem áldozott föl érted mindent? Aki igazán szereti őt, minél nagyobb az áldozat, annál szívesebben hozza azt és határt nem ismer.

Most igazi lelkiharc következett. Újra és újra elolvasta az Evangélium idevonatkozó szakaszát: "Aki atyját vagy anyját jobban szereti mint Engem, nem méltó hozzám" Lelkiatyja bátorította: ez a szeretet próbája. Most valóban megmutathatja, hogy szereti-e az Üdvözítőt. Ajánlotta azt is, hogy csak hozza meg az áldozatot, hátha az Úr Jézus nagylelkű lesz és visszaadja. Erzsébet ezt fél-áldozatnak tekintette, ilyent meg nem akart. De talált kibúvót és mondta is a Szűzanyának: "Övé az Édesanyám, hatalmában van elvenni." Nem ért célt:

- Nem. Neked kell felajánlani, úgy lesz igazi az áldozat.

Kétheti tusa után kimondta a "nagy Igent," egy szentáldozás után ünnepélyesen felajánlotta az Édesanyját." Csak úgy remegett a szívem a fájdalomtól, de nagyon akartam szeretni Őt." Annyi tapasztalata volt már, hogy amit felajánlott, azt az Úr Jézus el is fogadta.

Most is. Az eddig makkegészséges édesanya kezdett betegeskedni; majd jött a kórház, a műtét - ennek során tudták meg, hogy epehólyagrákja van s a mája is elég roncsolt. Erzsébet könyörgött a Úr Jézusnak, hogy kímélje Édesanyját a szenvedéstől s a tisztítótűztől. Ami rá vár, azt adja inkább neki, szívesen elszenvedi. Operáció után egy darabig még a kórházban szenvedett s 1932. május elsején halt meg. Tudta, hogy meg fog halni, mert a Szűzanya valamiképpen tudtára adta. És azt is megtudta, hogy Erzsébet felajánlotta őt. Zokon vette. "Hogy tudta ezt megtenni?" Sokat aggódott lányáért: mi lesz vele őnélküle? Kinek kell egy tehetetlen beteg, méghozzá ilyen állapotban? Ostromolta a Szűzanyát: legyen mellette, vigyázzon rá, szeresse nagyon, mert az nem tud szeretet nélkül élni. Míg a kórházban volt, a Lelkiatya volt a postásuk egymáshoz. Sokat szenvedett, de végül is megengesztelődött, hogy ő lett az áldozat tárgya.

Azt kikönyörögte az égiektől, hogy a nagyböjtöt még megélhesse, mert szeretne segíteni lányának a böjt súlyos szenvedéseiben. Megkapta. Halálával Erzsébet igazán árva lett.

1930- ban vádak, meg nem értések, egyházi vizsgálatok, lelki szenvedések, 1932-ben édesanyja halála, nagy lelki megpróbáltatások érik. „ÁRVA vagyok” c. versében ezt írja:

 „Nincs, ki szeretettel, hűsítőn / Forró fejemre tenné kezét./ Ha szenvedek, velem érezne, nincs ki mondaná: Remélj, fiam, az Úr Jézus megsegít!”

Az advent nehéz időszak volt Erzsébet számára. A Szűzanya előre figyelmeztette, hogy szorgalmasan készüljön a Kis Jézus születésnapjára. Szeretné, ha a legtöbb virágot tőle kapná s a legtöbb örömet ő szerezné neki.

Már 1930-ban megengedte a Szűzanya, hogy láthatta a Kis Jézust a betlehemi barlangban. Ott feküdt és sírdogált, hisz akkor adta neki a töviskoronát: Azóta minden év karácsonyán volt a szent barlangban, térdelt a Kis Jézus jászola előtt, látta a pásztorokat és szabad volt köszöntenie a Kisdedet. Elmondhatott Neki mindent. „Százszor elmondtam, hogy szeretem Őt és az Övé szeretnék lenni mindig. Évek óta a karácsonyt úgy töltöttem, hogy nem értettem meg magamat. Hogy tudtam így kettészakadva élni: lelkem megszakítás nélkül a Kis Jézus mellett időzött, és mégis tettem köznapi dolgaimat is itt.”

„1934-ben ért életemnek az a nagy boldogsága, hogy karácsony éjszakáján nemcsak ott lehettem a szent barlangban, nemcsak térdelhettem, mint eddig, de szabad volt a Kis Jézust karjaimban tartani. Fogtam és dajkáltam Őt. A Szűzanya tette karjaimba, mert látta, hogy mennyire epedek a vágytól karjaimba zárni. De a pici Jézus is két kis karját vágyakozva nyújtotta felém.

Mikor láttam felém nyújtani kis karjait, majdnem eszméletemet vesztettem a vágytól, hogy magamhoz öleljem. Mindezt látva a Szűzanya, gyengéden fölemelte, - engem leültetett egy szénacsomóra és úgy tette ölembe a Kis Jézust. Hogy mit éreztem? ... Erre igazán nincs szó, nincs kifejezés.

Sokáig tűnődtem később, hogyan bírtam ki akkor azt a boldogságot? Ilyenforma érzésem van a szentáldozáskor is ... (Megtörténik, hogy 2 szív dobogása érzékelhető benne.)

És most már nemhogy betelne a szív ezzel a nagy boldogsággal, nem! még fokozottabb lesz a lélekben a vágy, még mindig többet kíván.”

                                                    

1934 tavaszán P. Odilo Rómában volt hivatalos úton kb. 3-4 hétig. A másik kijelölt áldoztató atya beteg lett és levélváltásuk után Odilo atya mindig onnan küldött ostyát Erzsébetnek Szűzmáriával, amelyik templomban misézett. Máriácska majdnem naponta el is hozta Rómából, mert az atya azt javasolta Erzsébetnek kérje meg Máriácskát erre. Abban is megállapodtak, hogy Erzsébet naplót vezet minden nap arról, mikor és mit mond Máriácska és mit láttat vele. Az atya pedig Rómában vezet naplót arról, hogy mely napon hol misézett és majd össze fogják hasonlítani a két naplót. Hallgassuk mit mond erről Erzsébet:

 „Rómában lelkiatyám a Főgenerális atyának elmondotta a dolgokat és vele együtt volt kihallgatáson a Szentatyánál is. Néhány szóval megemlítették a történteket. A Szentatya semmi észrevételt nem tett a dolgokra, csak annyit, hogy Isten a műveit csodálatos úton tudja megvalósítani, ha azokat valóban Ő akarja. Lelkiatyám egy keresztet áldatott meg számomra, amely rendkívüli, különleges búcsúkkal lett megáldva…Lelkiatyám azt is elmondta a Főgenerális atyának, hogy itthon nem éppen kedvezően fogadják ezeket a dolgokat és igen hitetlenül. – Ő intette lelki atyámat, legyen nagyon figyelmes és körültekintő mindenben. De ha az a meggyőződése, hogy amiket elmondott valóban igazak, akkor nagyon igyekezzen mindig és mindenben az Úr Jézus kívánsága és akarata szerint eljárni. Kérte még, ha a naplókat itthon összeegyeztetjük és azok megegyeznek, akkor küldje el annak másolatát neki. (Ezt lelkiatyám meg is tette.)

 

                                 ÉLETÉNEK HELYSZÍNEI

Galgóczy Erzsébet (Szolnok, 1905. jún. 27. – Bp., 1962. márc. 27.), a magyar stigmatizált Mindenszentek-napi gondolatait a szülővárosában (és akkori lakóhelyén) kiadott, P. Majsai Mór által szerkesztett Katholikus Élet című lap 1925. nov. 1-én megjelent száma (II/21., 330. oldal) közölte:
Minden szentek ünnepén
   Szép ünnepet ül az Egyház. Azon boldogultakat tiszteli, akik földi életüket már bevégezték és az örök Bíró kezéből a hervadhatatlan koronát megkapták. Mily jól eshet nekik e harc után a dicsőség koszorújával megpihenni!
   Sokat küzködtek a világgal és önmagukkal. De legyőzték a világot és győzelmet arattak önmagukon is. Istennek éltek és igyekeztek a végtelen tökéletességű Istenhez mindig jobban és jobban hasonulni.
   Kedves volt nekik Isten és kedvesek lettek Isten előtt. Azért serkent bennünket az Egyház tiszteletükre. De a legméltóbb a szentekhez, amit az Egyház sürget, hogy kövessük erényeiket, példájukat, szellemüket. Gondoljunk gyakran rájuk, hogy példájuk ösztönözzön a törekvésre és vigasztaljon a szenvedésben.
   Sok viszontagság által jutunk Isten országába. Az a szenvedő talál megnyugvást, amelyik tudja, hogy a könnyeket Isten letörli és az örömök tengerévé változtatja. Szeme az égen pihen és a szenvedés édes gyümölcseit szemléli. Milyen nagy is a mennyei dicsőség a véges, rövid földi szenvedésekhez képest!
   Én vagyok a te igen nagy jutalmad.      A betegágyon évek óta fekvő Galgóczy Böske gondolatai

 SZOLNOK (Kántor u. és Rákóczi út 9.) 1906-1945

 KISÚJSZÁLLÁS, PLÉBÁNIA (Vásár u.) 1945 –1954

 VERESEGYHÁZ 1954-1959

 MÁRIAREMETE 1959-1962

Szolnokon kívül több lakóhelye is volt. Nem a stigmák a legfontosabb elemei az ő életének. Három történés egyenrangú helyet kap az életében: A Szentségi Jézus megmentése, a stigmák és az engesztelés Máriácska kérő szavára.

                                             LELKIGONDOZÓI

 Dr. Liebner János püspöki tanácsos/biztos (a kongregáció prézese) 1920-tól

P. Pongrác ferencrendi atya [1920 – 1927]

 P. Faragó Fábián ferences atya (a kongregáció prézese) 1927 tájától, 1932-ben elhelyezték

 P. Bálint ideiglenes áldoztató, alkalmanként

 P. Odilo [1933 – 1944 megszakításokkal] Rómában is volt (1934), a rend generálisával is beszélt a stigmatizált Erzsébetről

 Ft. Doroszlai Kálmán plébános, érseki tanácsos 1945-től 1962-ig

 
Életútján papok, szerzetesek, segítők kísérték, akik tanúságot is tettek az eseményekről, többen naplót vezettek, leveleket írtak. Az Égieken kívül igaz lelki barátnője volt Kiss Erzsébet Katalin kongreganista, aki a vármegye gazdasági felügyelőségén volt tisztviselő. Kiss Erzsébet Katalin a Galgóczy Erzsébettel folytatott levelezését Erzsébet halála után a váci Egyházmegyei Hivatal rendelkezésére bocsátotta. A 17 év alatt több mint 1000 levél keletkezett. Sok kép készült a stigmákról is, melyet Kiss Erzsébet Katalin 14 évig őrzött és ezt követően átadta Doroszlai atyának.

Galgóczy Erzsébet életútja párját ritkító misztika, a Szűzanya kérésére rejtettségben élte le életét, mindvégig engesztelve. Magyarországon kevesen ismerik nevét még halála után közel 50 év elteltével is. Ebben az 1948 - 1989 közötti időszak kommunista rendszerének is szerepe van. Ugyanakkor Pio atya tudott róla:

 „Minek jönnek ide Magyarországról? Van maguknak is stigmatizáltjuk: Galgóczy Erzsébet.”

- Pio atyának volt aki megsúgja, mert Ő közvetlen kapcsolatban állt a Jóistennel. – Ezt Szentedrén egy testvérünk hívő lelke mondta ki amikor beszéltünk előtte Pio atyáról és G. Erzsébetről.

 

Erzsébet közreműködött egy örömteli eseményben, Doroszlai atya aranymiséjének előkészületeiben is, mely 1961. július 2-án volt a máriaremetei kegytemplomban. Sokan voltak jelen akkor Kisújszállásról, Veresegyházáról, Mezőtárkányból. Jelen volt többek között Belon Gellért püspök, megjelent Dayka Margit és Vízváry Juliska színművésznő is, azért hogy a főzésben segítsenek.

Forrás: http://www.kosakaroly.hu/panteon/p_galgoczy-e.html

                  A Boldogságos Szűz szavai Galgóczy Erzsébethez 1946. aug. 30-án

 „Halálod után kinyilatkoztatja és megmutatja az Úr Jézus, hogy valóban az Ő eszköze voltál és engesztelő áldozata. És Én megmutatom, hogy az enyém voltál és az Úr Jézus leghatalmasabb akaratából történt és fog történni minden. Nagy szándékainak megvalósításához téged használt és környezetedet eszköznek.”

 Főbb tanúságtevők:

Ft. Doroszlai László esperes, plébános, Kiss Erzsébet Katalin, Tóth Pálné

Még élő tanú: Marinovich Endréné, Bp. V. Semmelweis u. 2., aki személyesen ismerte és volt látogatóban G. Erzsébetnél

1951-ben egyik barátnője mondja el emlékeit. Erzsébet élete nem kizárólag abból áll, hogy adorál és az Úrangyala imánál része van a „boldog látásban”. Kérésére megjelenik akkor a Szűzanya, megáldja az érmeket, szentolvasókat. Ekkor édes, mennyei virágillat árad ezekből. Választ is kap, ha Máriácskát kérdezi, átvállal betegséget is, ez esetben asztmát. Ugyanakkor percek alatt megír apró gyöngybetűkkel egy kétoldalas levelet, emellett főz, mosogat, stoppol. Volt időszak, amikor kötött és hímzett is. Főztjét dicsérték.

Egy másik látogató 1960-ban arról számol be, hogy érezte, a Nővérke világosan ismeri az ügyét, amiért jött. Közben az ágyban ülve a tálcán előkészített anyagból készítette az ebédre valót. Mellette a petrofor, azon főzött. Ugyanezt a látogatóját egy másik alkalommal átküldte petrezselyemzöldért a szomszédba. Mire a látogatója tíz perc múlva visszatért a nokedlit a lábasban látta, a másik ételt a fazékban. Ezt egy egészséges személy sem tudja ily rövid idő alatt elvégezni. „Ki segített neki? Nekem ez az egy eset is elégséges bizonyíték rendkívülisége mellett. Kérdeztem, volt-e petrezselyme? >>Elég volt, még maradt is!<< - mondta, és mutatott egy kis csomót. Ezen még jobban ámultam, ez csoda!”

Veresegyházán egy névtelen jótevő 16.000,- Ft-ért tolókocsival ajándékozta meg. Bejárják Veresegyházát, áttolják a szentmisére is, melyet a sekrestyéből hallgat.

,,1944. okt. 7. Hosszú évek óta, drága Máriácska határozott parancsára újra kezembe vettem a tollat. Máriácska tudja, hogy az írás nekem mindig áldozatot jelentett; nehezemre esik bensőmet feltárni, de Máriácska parancsát alázatos örömmel kívánom teljesíteni. Soha nem kérdezem, miért kell ezt tennem, mi a célja kívánságának?

Máriácska tanított erre: „Aki igazán szeret, határt nem ismer ...” Óh ha megmutathatnám Máriácskának, hogy az én lángoló szeretetem nem ismert határt! Egekig érő vágyak lobognak bennem. ... Én, az emberek legparányibbja, a legtöbbet szeretném. Vajon nem mosolyog ezen Máriácska? Nem! Te ismered igazán parányi szívem égig érő lángolását! Te formáltad, alakítottad! Könyörögve kérlek, adj olyan szeretetet, hogy soha határt ne ismerjek, de a legtöbbet, a legeslegtöbbet adhassam az Úr Jézusnak. De mi van még nekem? Mi, amit már rég oda nem adtam? Koldus, szegény, parányi kis senki vagyok. Megvetett, megalázott, félreismert, letaposott. Csak Máriácska nem látja ezt bennem? Vagy pedig határtalan irgalmas szeretete mindennél nagyobb? ... Érzem, szeretetére a világon a legméltatlanabb vagyok. És mégis milyen határtalanul boldog! ... Néha alig bírom elviselni emésztő boldogságomat. Enyém Jézusom és Máriácska boldogító szeretete ... de minden érdemem nélkül.

Hetek óta borzasztó szenvedés emészti lelkemet. Majd agyon nyom néha határtalan tehetetlenségem. Máriácska mindig nagyon szomorú, mindig engesztelésre szólít szeretett édes Hazánkért. Szívem tele van forró érzéssel. Mindent, a legtöbbet szeretném adni, én, a koldus szegény.

Október 7. Szombat

Tegnap imanapot kezdett az ország édes Hazánkért. Lelkem minden forró érzésével csatlakoztam az imádkozókhoz. Este, 11 óra felé - amikor elvégeztem gyenge imáimat, kedves szeretteimet is Anyai oltalmába ajánlottam, - jön hozzám Máriácska. Ágyam szélére ült; drága ragyogó szép arca szinte világított a sápadtságtól. Ragyogó szép szomorú szeméből záporként hullott a könnye. Azt hittem, szívem megszakad fájdalmában. De mielőtt kérdezhettem volna szomorúsága okát, máris szólt hozzám: „Azt akarom, ma éjjel Velem maradj! Engeszteljünk,,! Határtalan készséggel, odaadással, boldog alázattal fogadtam drága meghívását. Egyben megparancsolta: Ma estétől írjak újra; jegyezzem le Neki lelkem minden érzését, és mindent, amit látok, tudok. Hangsúlyozta: Ő kívánja ezt az áldozatot is tőlem. Mire aggályomat kifejezhettem volna: Nincs mire írnom, máris átadta ezt a kis füzetet. Azután gyöngéd öleléssel karjaiba vont, homlokon és szájon csókolt - most először, - és karomba fűzte karját, elindultunk.

Először a jeruzsálemi Kálvárián jártunk: nemsokára éreztem, hogy hosszú idők múltán kezeim, lábaim sebei felnyílnak, és hatalmas erővel indul meg a vérzés. Ugyanekkor jelentkeztek a borzalmas, kimondhatatlan fájdalmak. Minden lépésnél úgy éreztem, éles, tüzes szög hatol át lábaimon, néha szinte elaléltam a fájdalmaktól. De ilyenkor Máriácska a kezem után nyúlt, megfogta; állandóan folyó véremet kezeimről, homlokomról gyengéden letörülgette és édes, bús szomorúsággal mondta: Mindent engesztelésül! Ilyenkor új erőre kaptam.

De a kép rövidesen változott. Magyarország különböző városaiban jártunk, ahol borzalmakat láttam: Úttesten idegen katonák holttestei hevertek összelőve, összeroncsolva. Leégett utcasorokat, rombadőlt házsorokat láttam, ahonnan a romok alól nyögés, halálkiáltások hallatszottak. Ilyenkor Máriácska megállt és azt mondta: "Itt segíteni kell!" Kezdetben tehetetlenül álltam a romok mellett, de Máriácska megmutatta, mit kell tenni. Maga is segédkezett a romok takarításánál. Mohó buzgósággal csatlakoztam Máriácskához s miközben sebeimről szüntelenül folyt a vér, dolgoztam égő, sajgó, parázsló tagokkal. A szemeimből ömlő könny összevegyült homlokomról lecsurgó véremmel, de dolgoztam. Az ujjamról a hús kezdett felhasadozni, de Máriácska fáradhatatlanul újabb és újabb romvárost, emberi szenvedést mutatott. Utoljára Szolnokot. Milyen borzalmas állapotban láttam! Azt hittem, szívem nem bírja többé a fájdalmakat és felszakadt oldalsebemből patakként ömlött a vérem. Erőm annyira kezdett fogyni a nagy fájdalmaktól és a vérveszteségtől, hogy nem bírtam tartani magam, úgy éreztem, a földre zuhanok. De Máriácska ölelő két karja tartott gyengéden, szemeiből még mindig hullott a könny és úgy suttogta: „Ne felejtsd el ezt soha, az utolsó csepp véredig engesztelj!”

Világosodni kezdett, amikor magamhoz tértem. Az első mozdulatom után borzalmas kínnal sajgottak föl sebeim. Tiszta öntudattal kétségbeesve gondoltam, mi lesz velem itt, idegenek között, ha meglátnak vérrel borítva? Most nincs itt az én drága Katikám, ki előtörő véremet fölfogja; csak tapogatózva nyúltam a kezem után, amely eleven parázsként égett. Érintésem olyan sajgó fájdalmat idézett elő, hogy ijedten nyitottam ki szememet. Felszabadult boldogsággal láttam Máriácska édes gondosságát, hiszen szenvedéseimet elrejtette esetleg kíváncsi szemek elől, mint oly sokszor fedezte, takarta el sebeimet kíváncsi tekintetek elől. Kimondhatatlan hálával köszöntem meg drága Máriácska jóságát, de a szenvedéseket boldogan vállaltam. Egyre ismételgettem: A legeslegtöbbet szeretném adni, határt nem ismerve!

Máriácska drága simogató kezét éreztem fejemen és kimondhatatlan gyengéd részvéttel mondta: „Minden csepp véredet fölfogtam, de te add oda az Úr Jézusnak engesztelésül! És ne szűnj meg engesztelni!

Október 8. Vasárnap

Máriácska határtalan szeretetén ámulva, szívem forró érzésével telve kezdtem reggeli imámhoz. Be se fejezhettem rendesen, mikor heves ágyúszót hallok. A golyó borzalmas süvöltéssel hasított el a ház felett. Megdermedve hallgattam ezt a nagyon új hangot. Még föl se fogtam, hogy mi lehet ez, máris süvöltött a másik golyó, amelynek lecsapódása a közelben hallatszott. Ekkor a ház népe sírva, jajveszékelve fut be, hogy az utcán futva menekülnek az emberek. Dermedten, szinte bénultan hallottam a hírt, de agyam nem bírta fölfogni a valóságot. Sajnos, hamar meg kellett győződnöm a hír valódiságáról. Az ágyúzás egyre hevesebb lett, amelybe gépfegyvergolyók pattogása, süvöltése és puskák ropogása vegyült. Mindenki elvesztette a fejét. Jöttek szomszédok, hogy a pincében kérjenek menedéket. Ekkor engem is fölvettek és levittek a pincébe. A legsarokba, egy kis szalmára fektettek. Ilonának még annyi ideje maradt, hogy valami ágyneműt és takarót is hozzon nekem. Már nem lehetett a pincéből kimozdulni, mert a pokoli játék, a város ostroma megkezdődött. Az ágyúgolyók egymást követve csapódtak le körülöttünk. Mindenki sírt, jajgatott, csak éppen az nem jutott senkinek se eszébe, hogy imádkozni kellene.

Én belefúrtam a fejemet a párnába és emésztő sóvárgással Máriácskát kerestem. Ám minden kétségbeesett sírásom, könyörgésem, gyötrő sóvárgásom ellenére sem jött Máriácska. Magamra maradtam. Az elhagyatottság teljes borzalmával szakadt rám. Először hagyott magamra Máriácska. Az emésztő sóvárgás közepette folyton hajtogattam magamban: Aki igazán szeret, határt nem ismer és a legeslegtöbbet akarja!”

A harci tűz minden órával fokozódott. Ehhez járult, hogy a gépek 10 percenként jöttek bombázni. Nem ismertem magamra; nyugodt, nagyon nyugodt voltam. Egy csöppet sem féltem. Legnagyobb szenvedésem magamramaradott-ságom volt. Máriácska nélkül élni, ilyet soha nem tudtam volna elképzelni.

Minél nagyobb lett a veszély, annál jobban buzgott, égett lelkemben Máriácska gyengéd szava: "Engesztelj!" Szerettem volna kirohanni a legsúlyosabb harcba, hogy testemmel fogjak föl minden ágyúgolyót. Szerettem volna minden katona mellett ott lenni, aki sebet kapott vagy haldoklott, hogy karjaimba zárva segítségére legyek. Ajkammal szinte öntudatlanul ismételgettem szakadatlanul a haldoklók imáját.

Testem tehetetlenül vergődött, de lelkem vágya az égig ért. Engesztelni akartam. Emésztő lázban kutattam, kerestem lelkemben, mit adhatnék még oda engesztelésül, mikor nyomorúságomnál egyebem nincs? Már mindent odaadtam. Még Jézusomról is lemondtam hátralévő életemben. Életemnek ez volt a legnagyobb áldozata. De meg kellett hoznom. legfeljebb arra nem gondoltam, hogy az Úr Jézus ezt el is fogadja. De elfogadta! És most arra a gondolatra, hogy esetleg Máriácskáról is le kell mondanom, szinte eláll a szívverésem a sóvárgástól. Mégis lelkemben kész vagyok erre az áldozatra is.

Egyelőre vágyaimmal az egeket ostromoltam. Szüntelenül felajánlom egész lényem engesztelésül. A legtöbbet szeretném. Folyton könyörögve kérem az Úr Jézust, adja nekem az összes szent és vértanú minden szenvedését; adjon minden órában új vértanúságot, hogy szeretetemmel engesztelhessem. Úgy vágytam a szenvedés után, majd e1epedtem a sóvárgástól. Fenékig akartam üríteni a szenvedés kelyhét.

Folyton azon töprengtem, kiért és miért is imádkozzam? De lelkemben Máriácska drága szavai visszhangzottak: „Engesztelni!” És lelkemben, testemben forró vággyal készen álltam a vértanúságra is.

Október 9. Hétfő

Éjjel egy pillanatra sem engedtem magamat aludni. Virrasztani és engesztelni akartam. Szívem majd elepedt a sóvárgástól Máriácska után, de nem jött. Minél nagyobb lett az utána való vágyam, annál inkább éreztem, még ha belehalok is áldozatomba, akkor is meg kell hoznom életem legnagyobb áldozatát és odaadom Máriácskát is.

Egész éjjel forrón könyörögve kértem, kész vagyok életemnek hátralévő részét a legkétségbeejtőbb elhagyatottságban tölteni, - lemondva Máriácska drága, boldogító szeretetéről, csak arra kérem, maradjon azokkal, akiket szere- tek. Azt a sok-sok szeretetet, amit rám pazarolt, ossza meg szeretteimmel. Szeresse Katikát, ne hagyja el Jenőt. Legyen vele úgy, mint velem volt. Szerettesse meg vele a szenvedést. És .. és leginkább a mi jó kedves Marschall (Ráfael hittanár, Szentgotthárd) tanár urunkhoz küldöm, hogy vigyen neki Máriácska lelkületet. Óh a tanár úr talán legjobban tudja megérteni és legjobban fogadni. Óh ha én pap lettem volna, szeretetemmel lángra gyújtottam volna a világot. Megszerettettem volna Máriácskát és az Úr Jézust úgy, hogy soha nem tudtak volna többé elszakadni tőlük. De majd ha egyszer az Úr Jézusnál leszek, szeretetem nem ismer határokat ... Szívesen kiüríteném a szívemet és megoszta-nám velük szeretetemet.

Máriácska, engem itt hagytál, de őket nem szabad elhagynod soha. Valamikor azt hittem, egyetlen nap sem tudnék élni Máriácska nélkül, és bizony alig bírom fölfogni, hogy még ezt is elbírom. Igazán nem tudom elképzelni, hogy ennél nagyobb szenvedés érhetne még.

Minden pillanatban felajánlom magam a legképtelenebb szenvedésre, vértanúságra az Úr Jézusnak engesztelésül. És segíteni szeretnék mindenhol. Egy pillanat nyugtom sincs, mindig a végtelent szántom. Járom a harctereket és különös szeretettel ajánlom az Úr Jézusnak a haldoklókat.

Ma részleteket is hallottam az itt lefolyt harcokról. Rengeteg ház leégett, egész utcasorok. A református templom tornya teljesen leégett, gyújtógránáttól. A mennyezet beszakadt, csupa rom. Hála a jó Jézusnak, a katolikus templom épségben maradt. Tabernákulumában ott az Úr.

A mi udvarunkban is több gránát robbant, tele van gránáttölcsérrel. Ablak egyetlen egy se maradt épségben. De ami legjobban elszomorít, hogy az utcán igen sok halott hever szerteszét. Majd megszakad a szívem, ha arra gondolok, bizonyára várják otthon szeretteik; aggódnak érte és nem tudják, hogy milyen elhagyatva, névtelenül fekszik közömbös, idegen emberek udvarában. Vajon imádkozik érte valaki? Óh én egész lelkemmel. Nem tudom elfelejteni őt a többi névtelen hőssel.

Október 10. Kedd

Az éjjel sem aludtam egy pillanatig sem. Az éjszaka egyik részét szeretteim látogatásával töltöttem el. Voltam Katikámnál, Jenőnél, Marschall tanár úrnál és még másoknál. Sok-sok szeretetet szeretnék kieszközölni számukra, hogy segítsenek engesztelni. Különösen a tanár úrral szeretném megosztani szívem szeretetét, hogy sokat tehessen a lelkek érdekében. Lelkeket szeretnék nyerni az Úr Jézusnak, a legképtelenebb szenvedések árán is.

Az éjjel másik részét az Úr Jézus előtt engesztelő lélekkel töltöttem. Forró, odaadó szívvel mondtam Neki, hogy kész vagyok életem legnagyobb áldozatát is meghozni: Felajánlom Máriácska szeretetét, drága, boldogító bírását, jelenlétét. Engesztelő szeretetből lemondok örökre Máriácskáról. Még a mennyország utáni szomjas vágyaimat is felajánlom, kész vagyok a legnagyobb elhagyatottságban élni addig, amíg az Úr Jézus megszán egyszer és drága Szent Szívére ölel.

Mikor felajánlottam Máriácskát is, egy ideig úgy éreztem, a szívem verése elállt és talán soha többé nem tud dobogni. De csodálatos ... A szeretetem épp úgy lobogott, mint máskor. Pedig azt szóval képtelen vagyok leírni, hogy mennyire gyötrődöm lelkileg.

Testi szenvedésem is minden órával fokozódik. A lázam folyton emelkedik, ma már állandóan 40 fok felett van. Végtelen fájdalom gyötör egész testemben. Végtagjaim, mintha leszaggatnák a törzsről. A legkisebb érintés is megremegtet a fájdalomtól. Úgy fekszem itt a sötét pincében, a sarokban a szalmán, mint egy nyomorult féreg. Testem gúzsba kötve, csak a lelkem szántja a végtelent. Máriácska nélkül minden perc egy örökkévalóságnak tetszik.

Legnagyobb gyötrelmet okoz még a gonoszlélek áskálódása. Ha az Úr Jézust keresem, folyton hallom gúnyolódását. Nem igaz, hogy szeret engem. Mit nyertem vele, hogy szolgálatára adtam magam? Fekszem egy marék szalmán és azt hiszem, ez boldogság? Hiába erőlködöm az engeszteléssel, az Isten nevét el fogják felejteni az emberek! ... Még a saját üdvösségem felől se lehetek biztonságban. Ilyen és hasonló képtelenségeket suttog igen gyakran. Szeretetemet egy pillanatra sem tudta lehűteni, de suttogása mégis borzalmas kínt okozott lelkemben. Különösen Máriácska miatt gúnyolt nagyon. Azt hiszem én, hogy áldozatot hoztam, pedig képzelődöm, mert Máriácska hagyott itt engem. Jobb lesz, ha jobb útra térek mielőbb.

Nemegyszer, mikor hevesen utasítottam el gúnyolódását, végtelen fájdalmas tagjaimat olyan durván, hevesen szorította meg, hogy alig bírtam elviselni, szorítása nyomán csupa véraláfutásos lett a karom és a lábam.

Mit tudok én tenni drága, édes Hazánk megmentésére, ha Máriácska sem tudta elhárítani a ránk szakadó szenvedést? Csak Katinak és a Tanár úrnak mertem említeni a Hazánkra váró szenvedéseket. Hónapok óta marcangolja ez a kín 'lelkemet és borzalmas tehetetlenségem. Százszor és százszor felajánlom életemet, édes Hazánk megmentésére. Vajon csakugyan nem lehet kiengesztelni a jó Isten igazságos haragját semmivel? De mit is tehetek én, parányi kis porszem, ha Máriácska drága könnyei nem indítják irgalomra Jézus Szentséges Szívét?

Október 11. Szerda

Testileg is halálos betegnek érzem magam. Már harmadik éjjel és nap múlt el anélkül, hogy egy pillanatra is aludtam volna. Úgy érzem, talán soha többé nem tudok aludni. De lehet-e pihenni, mikor édes Hazánk ezer sebből vérzik? És lehet-e élni Máriácska nélkül? Óh, hogyan is tudnak élni az emberek, néha évekig is, az Úr Jézus és Máriácska nélkül? Szenvedésben eltöltött összes éveim nem volt olyan hosszú, mint ez az elmúlt két nap. De ilyen kiáltó elhagyatot-tságot se éreztem még soha.

Egész testem csupa szepszis. A kötözés hiánya, a szalmafekvőhely mind hozzájárul a fertőzéshez. Éjjel és ma már állandóan 41 fokig ment a lázam. Talán ez már hasonlít a tisztítótűz melegéhez, ahogy ég, izzik emésztő tűzben egész testem. A sebekben apró kis kukacok lettek, amelyek fúródnak be a testembe, s úgy érzem, mintha tüzes fogóval tépnék le a csontról a húsomat. Egyetlen hang nélkül fekszem egész nap a sötét pincében a szalmán, egyedül és elhagyatva. Jézusom, de milyen nagyon egyedül és elhagyatva! ... - Örömmel állapítom meg fájdalmaim növekedését és boldog örömmel gondolok arra, vajon hasonlít-e már szenvedésem a vértanúsághoz? Hiszen erre vágyom egész lelkemmel, hogy tudjak valamit felajánlani engesztelésül. Engesztelni szeretnék egész lelkemmel.

És mit tegyek szeretteimért? ... Máriácska azt mondta nemrégen, Szolnokon nehéz lesz. Óh hogy fáj a szívem városomért! De legjobban mégis az fáj, hogy semmit se tudok érte tenni. Pedig szívesen áldoztam volna föl életem, és áldoznám most is, minden pillanatban, csak irgalmat nyerhetnék városom számára. Már közeledik a harc Szolnokhoz ... Hát annyira haragszik ránk az Úr Jézus, hogy nem tud irgalmazni?! Vagy miért kell Szolnoknak ennyit szenvednie?

Hányszor keresem lelkemmel a Tanár urat és Jenőt! Vajon el tudják-e képzelni szenvedéseinket? Tudnak-e borzalmas megpróbáltatásainkról? Imádkoznak-e értünk? Mit tesznek Hazánkért? Úgy szeretném lelkem szeretetét megosztani velük és kérni őket: Még többet! Még többet! mert most nagyon sok kellene.

Bár meg tudnám menteni hasonló megpróbáltatásoktól, de nem lehet. Istenem, mennyire kínozza lelkemet tehetetlenségem!

Lelkem remegve, esdve kérdezi folyton: Mit tehetnék még?! Mit adhatnék még? Engesztelni szeretnék a vértanúságig, az utolsó csepp véremig! Imádkoztam folyton a haldokló katonákért is. Nem tudom elfelejteni az udvarunkon fekvő katonát. Már kitették az utcára, a kapu elé, és még sincs eltemetve. Mikor kitették az utcára, egy levelet találtak nála; mohón néztem át, hátha megtudnám, hová való és értesíteni tudnánk a hozzátartozóit. De a levélből csak annyit lehetett megtudni, hogy öreg szülei várják, aggódnak érte.

Óh hogy sajnálom a szüleit is! Ha tudnák, hogy fekszik a fiuk az utcán, temetetlenül. Jézusom! irgalmazz neki, hiszen ő már elszenvedte a vértanúságot, életét adta a hazáért.

Október 16., Hétfő

Máriácska, úgy látszik, végleg magamra hagyott. Minden epedő vágyam és forró könyörgésem dacára nem láttam Őt 7-i este óta. Pedig mindennap nehezebb a lelki-testi szenvedés is. Az ágyúzás még mindig tart, a pincéből csak rövid időre tudnak feljönni. 8-a óta nem láttam a jó Isten napját. A láz teljesen elgyöngített, nagyon erőtlen vagyok. Két nap óta szakadatlanul hányok. Enni egy falatot sem tudok, mindig csak vizet kérek. De ha egy pár kortyot iszom, ha fölmelegszik a gyomromban, azonnal hányok. Az egész testem csupa láz és sepsis. A lábom sebeiben szinte hemzseg a kukac. Semmit nem tudok ellene tenni, nincs kötszer, nincs gyógyszer, még csak lázcsillapító sincs. De az Úr Jézust, Máriácskát szeretem, mint még soha! Szenvedéseimmel a szeretetem is fokozódik. Vajon látja-e Máriácska, hogy mennyire szeretem Őt? És látja emésztő vágyódásaimat? Sokszor korholom magam epedő vágyam miatt, hiszen Máriácskát is feláldoztam; akkor föl kell áldoznom vágyódásomat is. El is mondom - csak a jó Isten tudja, hányszor, - felajánlásomat. Ajkammal folyton mondom, csak a szegény szívem remeg az emésztő vágytól. Soha nem tudtam elképzelni, hogy így lehet vágyakozni a szeretet után.

De talán így tudom megérteni az Úr Jézus ötödik szavát a Kereszten: Szomjúhozom! Igen, Ő a lelkeket szomjazta; szeretetüket szomjazta, és én is majd meghalok a vágytól az Úr Jézus és Máriácska szeretete után.

Gyakran felajánlom szenvedéseimet, és bár néha azt hiszem, egy perc múlva már nem bírom tovább a szenvedéseket, de azért folyton mondom: Ha úgy látod, Jézusom, hogy még bírom, akkor kérek még többet. Péntek óta elhatároztam, mindennap elmondom a Te Deumot hálaadásképpen a kapott szenvedésekért. De csakugyan, van-e értéke az én szenvedéseimnek? Föl tudom-e úgy használni, hogy az Úr Jézusnak csak egy parányi kedve is telne benne? ... Nem értéktelen, silány valami lesz-e így Máriácska nélkül? Mennyi kísértés kínozza néha lelkemet! De nem! Ez mégsem lehet! Kell, hogy az Úr Jézus lássa jószándékomat, és nagy-nagy szeretetemet, akármilyen parányi vagyok.

Öt napig feküdt szegény katona az utcán, míg végre irgalmas lelkek eltemették. Nem volt koporsója, nem szentelte be senki, nem kapott áldást, de én lélekben naponta többször fölkerestem a sírját és imádkoztam érte. Jézusom, kell, hogy irgalmazz neki! Vidd magadhoz; szívesen vállalom helyette a tisztítótűz szenvedését, de neki irgalmazz!

Szombaton újra hevesebb lett az ágyúzás, és majdnem tízpercenként jöttek a repülőgépek bombázni. Kétségbeesve jajgatott mindenki a pincében a félelemtől. Némelyik, mint a féreg, úgy vonaglott. Ilona is. A gyerekek sírtak. Én szinte csodálkozva néztem őket. Hiszen Szolnokon én is sokszor éreztem félelmet a sziréna hangjára, és most, amikor minden pillanat halálveszedelmet sejtet, mintha Máriácska magával vitte volna ezt az emberi gyengeséget: a félelmet. Szombaton délfelé már a bombázás és az ágyúzás szinte egy pillanatra sem szünetelt. Több becsapódás volt az udvarunkon és a ház körül. Ilyenkor nagyon megremegett a szívem.

Vasárnap délelőtt újra fokozódott az ágyúzás; délután mindig hevesebb lett a harc. Nem tudtam, kit sajnáljak jobban? Kiért és miért imádkozzam? Hiszen mindkét fél meg van győződve róla, hogy a legjobbat akarja. És az Úr Jézus is imádkozott ellenségeiért is. Én is ezt tettem. Soha nem féltem tőlük, éppúgy szívemből imádkoztam értük, mint az enyéimért. Az Úr Jézus tudja, miért engedte mindezt megtörténni. Ő tudja, hogy mindennap újra meghaltam volna szívesen, hogy ez meg ne történjék. De az Úr Jézus akarata mindennél szentebb előttem.

Édes Máriácskám, nagyon kérlek, vigyázz szeretteimre, óvjad, védjed őket. Nagyon sokat gondolok szenvedéseim között Marshall tanár úrra és pártfogolt-jára, a grófra. Nagyon aggódom értük. Naponta százszor is az Úr Jézus és Máriácska Szent Szívének ajánlom őket. És Jenő kistestvéremet. Nagyon fájna, ha miattam nyugtalan lenne vagy szomorkodnék. Legalább jól fölhasználná szenvedéseit! Óh de szeretném, ha megtanulná a szenvedés szeretetét. Nagyon fáj a szívem, hogy nem tudom megóvni a szenvedésektől, pedig szívesen magamra vállalnám a szeretteimre váró szenvedéseket, hogy őket megmentsem hasonló szenvedésektől.

Azt mondják, a város nagyon össze van rombolva. Rengeteg ház égett le, sokat a bombák semmisítettek meg. Két utca házsora teljesen leégett. A mellettünk lévő ház is égett az éjjel. Hajnalban - ahogy az ágyúzás kezdett csendesedni -, próbálták az itteni házbeliek is oltani, de megmenteni már semmit se tudtak. Mindenfelé sok a halott, a lakosság köréből is. Részben a bombatalálatoktól, részben az ágyúgolyók becsapódásától. De a halottakkal senki nem törődik; romok alatt és az utcákon fekszenek.

Amint ezeket hallom, megelevenedik előttem az a kép, melyet Máriácska mutatott október 7-én éjjel. Itt is az utcán a fák tövestől kitépve, villanyoszlop-ok derékban ellőve; a villanydrótok, mint kígyók tekergőznek az utcákon. Nagyon sok ház romban és üszkösen. Csak a falak maradtak meg. Mindenfelé pusztulás és rom. Föl lehet ezt még valaha építeni? Máriácska, hogy fájhat a Szíved országodért! Hiszen az enyém is majd beleszakad. Vagy kivetettél bennünket Szívedből, oltalmadból? Nem, az nem lehet soha. Te mindig Magyarország Nagyasszonya maradsz, a mi jó Édesanyánk. Magyarország a te országod, könyörögj érte édesanyai Szíved minden szeretetével!

Hol vagy István Király? Téged magyar kíván. Hányszor könyörgök naponta: Szent István, Szent Imre herceg, Árpádházi Szent Margit, könyörögj értünk és édes Hazánkért!

Soha, soha nem tudtam volna még elképzelni sem, hogy ennyit lehessen egy embernek szenvedni. Nem egyszer hallottam, mikor a házbeliek maguk között mondják: Jobb lenne, ha meghalna már. Hányszor vágyódtam sóvárogva a halál után! Most minden szenvedésem ellenére sem gondolok a halálra, mert semmi mást nem akarok, mint Máriácskának engedelmeskedni, „az utolsó csepp vérig engesztelni”.

Október 21. szombat

Már azt hittem, hogy többé nem tudok írni Máriácskának, úgy. vélem, meghalok, mégis elmehetnék Máriácskához. De Ő így akarja, hogy még mindig itt maradjak. De meddig? Meddig lehet Máriácska nélkül élni? Hisz már eddig is majd belehaltam.

Azt mondják, napokig eszméletlen voltam. Alig néhány percre, ha eszméletre tértem, de erre még most sem tudok visszaemlékezni. Azt tudom; hogy ilyen borzalmas kínokat még nem szenvedtem soha. Nem tudom, lelki vagy testi szenvedésem volt-e nagyobb. Még mindig csodálkozom, hogy bírtam ki a Máriácska utáni vágyat a nélkül, hogy belehaltam volna. Minden szenvedésem dacára a boldogságom olyan nagy, hogy szinte ez is rám nehezedik.

Máriácska újra az enyém. Visszajött hozzám! Ezért érdemes lenne a föld minden kínját elviselni.

Eleinte, mikor Máriácskát láttam, simogatását éreztem, ölelését, és hogy karjaiban tart, azt hittem, csak lázálom. De édes valóság volt. Most, hogy jobban vagyok már egy kicsit, most is itt van velem, éppen úgy, mint azelőtt. Sőt, azt ígérte, hogy többet soha nem hagy el. Neki is rossz volt nélkülem. (Így mondta.) Habár mindig velem volt, ha én nem is tudok róla. Meglátom majd egyszer, milyen nagy szükség volt erre, hogy egy kicsi időre látszólag elszakadtunk egymástól.

Nem bánom most már, ha a világ minden szenvedése is szakadna rám, csak Máriácska enyém legyen. És az én hibáim miatt sohase legyen szomorú. Örömmel gondolok arra, hogy talán most már szegénységem hasonló az Úr Jézus názáreti szegénységéhez vagy a betlehemi kis istállóhoz. Két hete én is egy sarokban, szalmán fekszem, és még egy kis teát se kaphatok. Mindenre és mindenkire gondoltam, hogy kiért ajánljam fel. És mégis Jenőre és Marshall tanár úrra gondoltam. Nagyon kértem az Úr Jézust és Máriácskát, mentse meg őket hasonló csapástól.

Annyit szeretnék kérni Máriácskától, hogy szinte elmondani se tudom. Hiszen minden gondolatom Kati és kedves szeretteim, jótevőim. Mindig velük és mellettük szeretnék lenni. A szívem vérzik, ha édes Hazánkra gondolok. Minden pillanatban az életemet szeretném felajánlani, hogy megmenthessem. Már csak 2 órát alszom minden éjjel, megosztva az időt imádság és a végtelent járva. Az időt megosztom szeretteim látogatása és a harctér között. Elmondhatatlan az a borzalom és a pusztulás, ami a harctereken van. Rengeteg a halott; különösen sokat elpusztítanak a bombák.

Édes jó Máriácskám, segíts könyörögni édes Hazánkért! Mondd, mit tegyek édes Hazánkra váró szenvedések elhárítására? Egész lelkemmel kész vagyok mindenre, csak segíthessek szenvedő, drága embertestvéreimen. Én olyan parányi, pici vagyok, hogy magamtól tenni semmit sem tudok, mert nincs más akaratom, csak az Úr Jézusé és a Tied.

Október 24. kedd

Két napig szakadatlanul bombáztak. Ennél nagyobb borzalmat látni és képzelni nem lehet. Első nap minden tízpercben jöttek a gépek. Különösen az országutakat bombázták erősen, de hullott sok a városra is. Nagyon sok áldozat lett a lakosságból. Egyszer Máriácska oda vitt és megmutatta. Nincs szó, nincs kifejezés arra, hogy mennyi a borzalom. Az összeroncsolt holttestek, szanaszéjjel testcsonkok és vér, vér, rengeteg vér, testcsonkok mindenhol. Azt hittem, megszakad a szívem, ezt látva. Ami legjobban fáj, hogy nem tudom, hogyan tudnék segíteni. Soha ennyit nem imádkoztam; napi 2 órát alszom; legtöbbször egyszer eszem naponta, mindent engesztelésül ajánlva. Lélekben éjjeleket töltök a Tabernákulum előtt engesztelve és szeretteimért imádkozva. Mennyit gondolok Katinkára, Jenőre és a Marshall tanár úrra. Különösen a tanár úrért nagyon sokat imádkozom, hogy tudjon engesztelni. Egyszer már meglátogattuk Máriácskával, igen megviseltnek láttam. Óh hogy szerettem volna megvigasztalni! Kell, hogy érezze, együtt vagyunk lélekben, imádságban s Máriácska Szent Szívében. Szeretteimet segítse meg az Úr Jézus, ne történjék bajuk. Megígértem az Úr Jézusnak, hogy egy évig minden pénteken egész nap böjtölök, csak legfeljebb vizet iszom, de ezt is csak akkor, ha nagyon lázas lennék. De ezt nem engedi Máriácska.

Talán még sohasem volt ilyen nyomorult állapotban a testem. Mozdulni képtelen vagyok segítség nélkül. Még a poharat sem tudom fölemelni saját erőmből. Testem csonttá soványodott.

Ma hoztak fel a pincéből, és meglátogatott egy orosz főhadnagy, aki a pincéből ismert. Elszörnyülködött, hogy milyen rosszul nézek ki. Elhozta az orosz orvost, de nemigen tudott semmit tenni. Beszélni nem tudunk. Jobb, ha hagynak. Mindenáron el akart valahová vinni a kórházba. De kértem, csak hagyjon itt. Nehezen belenyugodott. Mindig vannak katonák a lakásban. Igen jók és figyelmesek. Ha esznek, hoznak be és megkínálnak, és igen zokon veszik, ha elutasítom. Így elfogadok mindent és a gyerekeknek adom. Azok igen örülnek. Néha kissé hangosabbak, ilyenkor leinti őket valamelyik: Beteg van a háznál. Máriácskának ajánlok fel mindent."........

* * *

Galgóczy Erzsébet 1962. március 27-én éjjel halt meg. Rózsaillat töltötte be a szobát. Tisztelői később is részesültek rendkívüli, mennyei illatban. A temetőben is a sírjánál. Temetése 1962. április 3-án volt a Farkasréti temetőben.
.
 
<< A képen: Galgóczy Erzsébet sírja a budapesti Farkasréti temetőben

Szenvedéseiben a Szűzanya is ápolja, segíti, megáldoztatja, sőt esetenként maga Jézus is áldoztatja. Magát teljesen felajánlva Jézusnak és a Szűzanyának, nemzetünk bűneiért engesztelt, élte hihetetlen mélységű testi-lelki szenvedésekkel teli életét haláláig, és napról-napra vált Krisztus fehér vértanújává. Életútja párját ritkító misztika. A Szűzanya kérésére rejtettségben élte le engesztelő életét. Nem is igen tudnak Róla még halála után közel 50 év eltelte után sem.

 

 

 

       

 

              

0.035 mp