Galgóczi Erzsébet MISZTIKUS ÁLMAI

 

GALGÓCZI ERZSÉBET: MISZTIKUS ÁLMAI          

        

"Megemlékezünk még Galgóczy Erzsébetnek kézírásában ránk-hagyott álmairól, amit egyesek látomásnak vélnek misztikus tartalmuk miatt. Ő álomnak mondja, s a "látomás" azzal ér véget, hogy fölébred. Tehát álom.

Van a magyar nyelvnek egy puritán szólása: Ne aludj, nem álmodsz. Egy másik idevágó szólás: Szív bőségéből beszél a száj. Az ő lelke Istennel és a Vele kapcsolatos dolgokkal volt tele, így álmainak tárgya is az ő lelkitartalma: Isten-keresés, küzdelmek, túlvilági élet elemei, lelki dolgok a mérlegen, apostolkodás, szenvedés, érdemszerzés stb., stb. De előtör álmaiban a napi gondok kérdése is: Mit főzünk? Lesz-e szappan, tudunk-e mosni, mikor mindennap mossuk a kötés alatt? Lesz-e tüzelő? Tudunk-e kapni? Honnan kellene rendelni? stb. Általában színes képek, sok bonyodalommal tűzdelve; nagyon sokszor virágos mezőről virággyűjtéssel indul. A virágok különösek, sokszor szimbolikusak.

 

Gyakran szerepel álmaiban Sziénai Szent Katalin. Az valóság volt, hogy a Szűzanya adta neki testvérként árvasága vigaszának. Sokszor meg is jelent neki és még fizikai segítséget is nyújtott, mert hát teljes tehetetlenségben szenvedett. De legfőképpen a mindig fokozódó szenvedés elviselésében volt támasza. Ha úgy vesszük, Erzsébet lelke egy lelki kincsesbánya volt a szenvedések nagylelkű vállalásával, tekintve a szenvedés roppant engesztelő erejét, hatását. Isten minden lelki segítséget megadott hozzá, hogy - modern kifejezéssel élve - üzemben tartsa ezt a lelki értékeket termő talajt. Számtalanszor mondta neki a Szűzanya: "Nagyon nagy szükség volt rá." (Egy-egy nagyobb arányú szenvedéssorozat után.)

Az álombeli Szent Katalin vezeti, oktatja, magyarázza a látottakat. Álombeli magyarázatai ébren is megállják helyüket.

Nyolcadrét alakú, spirális, vonalas füzet 91 oldalon tartalmazza álmait. Címként ezt Írta fölé: Galgóczy Erzsébet följegyzései. Kis Katalin Erzsébetnek jegyezte legkisebb testvére (kongreganista) M. Immaculata. (A Szűzanyától kapta ezt a nevet, amikor eljegyezte Szent Fiának.) Vagyis akkori gondviselőjét tisztelte meg följegyzéseivel. Álmainak többségét is vele, "Kati, kistestvéremmel" éli át.

                  

 

1.Életfa.

1939 december egyik éjjelén jött álmomban az Őrangyalom és azt mondta: Elvisz valahová, megmutatja, hogyan kell dióhéjban Betlehemet készíteni a lelkünkben, hogy a Jézuska jól érezze ott magát.

Egyszercsak messziről egy égigérő karácsonyfa tűnt szemembe. Csillogott és sok gyertyával volt kivilágítva. Közelebb érve láttam, hogy ez nem is karácsonyfa. Őrangyalom megmondta, hogy ez az Életfa. Csakugyan, a tövénél 3 vastag nagy gyökér. A fán rengeteg apró, kehely-féle edény, s mindegyikben egy szál égő gyertya. Az edények különböző nagyságúak, ötvözetűek és díszítésűek voltak. Mert volt nagyon szilárd anyagú, színarany, különböző nagyságú és csillogású ékkövekkel díszítve, volt lágy anyagú is, majd arany semmi dísszel, arany-ezüst, sőt réz is. A tartalmuk is nagyon különböző volt. Volt, ami színültig volt különböző nagyságú és csillogású drágakővel, másikban drágakövek vérben, de a vér is mint rubin ragyogott. És olyan is volt, amiben a vér vérnek is látszott. Voltak különböző értékes, majd egyszerű, olcsó gyöngyökkel telt edények, s olyanok is, hogy a silány gyöngy között itt-ott egy értékesebb drágakő ragyogott. De voltak olyan edények is, amelyekben egészen olcsó, hólyagos-szemű gyöngy volt. De mindnek a közepén gyertya égett. A gyertyák is különböző nagyságúak és fényűek voltak. Volt, ami nagy lánggal lobogott, világított, a másik kisebb lánggal, de melegített; voltak egyenletes lobogásúak és olyanok, mintha szél lengette volna, csakhogy el nem aludt. Amint körüljártam a fát, láttam olyan edényeket is, amelyekben víztiszta folyadékban állt a gyertya szilárdan. Csodálkozásomra Őrangyalom megmagyarázta, hogy ezek a kisgyermekek edényei. Ennek a tartalma most még csak az a kegyelem, amit a keresztségben nyertek. Nekik kell az edényeket megtölteniök. Cselekedeteink szerint telnek meg az edények értékes vagy silány anyaggal.

Majd a fának egy részén homályosan áttetszettek feltűnően csillogó edények, de mintha sűrű pókhálóval fedettek volnának. Kérdésemre azt felelte Őrangyalom, hogy ezek a pogányok edényei, az erős csillogás pedig már a missziók munkáját mutatja. A fán- mint a karácsonyfán általában - fémszálak futottak végig. Egyik-másik edényről több szál is futott. Erre az Őrangyalom azt mondta: "Ezek az aranyszálak Jézus kegyelmeinek szétsugárzása. Minden emberre árasztja kegyelmét, de vannak kiválasztottjai, akikre bőségesebben sugározza, ezért nem egészen egyformán látszik itt sem."

Ahogy körbe-körbe jártuk a fát, egyszercsak egy aranydiót vettem észre a fa alatt. Jé! Még dió is van! "Igen - mondta Őrangyalom -, de nem az az érdekes, hogy dió is van, hanem nézd meg, mi van benne." Próbáltam széttörni, de nem bírtam. Erre ő megnyomta, s a dió kettévált. Abban a pillanatban, abban a pici dióban az egész Betlehemet láttam. A Jézuska feküdt a jászolban, mellette a Szent Szűz, Szent József, a pásztorok, s az állatok, de nem úgy, mint valami kép, hanem eleven valóság. Minden élt, mozgott, lélegzett. Az állatok szuszogását is lehetett hallani, s az élet legkisebb rezdülését is észlelni. De nemcsak hogy élt, hanem világított is és kellemes meleget árasztott. Csodálkozásomra azt felelte Őrangyalom, hogy ezt a kis Betlehemet, fényt, melegséget az emberi cselekedetek hozzák létre, amit Isten és egymás iránti szeretetből végzünk. Ilyen kis Betlehemet minden ember megszerezhet magának. Karácsonyig ti is úgy használjátok fel az időt, hogy ilyen kis Betlehemet készítsetek, ahol a Jézuska éppen ilyen fényt és meleget találjon és éppen ilyen jól érezze magát. Megígérte Őrangyalom, hogy karácsonykor majd megnézi, hogy mi milyent készítettünk. De másokét is megnézi.

Az életfáját nézegetve, figyeltem az ismerősök edényeit, gyertyáit, hogy hogyan ég, mi is a tartalmuk, de főként azt, hogy mekkora a gyertyájuk. "Mi lesz, ha a gyertya elég?" - kérdeztem Őrangyalomat. "Akkor meghal az illető és új edény és gyertya kerül a helyébe. De a gyertyák elégése nem egyforma. Némelyik egészen tövig leég, de vannak, amelyeknek csak egy része ég el, és úgy alszanak el. Ezeket erőszakosan oltják el."

Majd megnéztem az én és Panni testvérem gyertyáját. Mindkettőnké szinte egyforma kicsi volt. Alig látszott már, csak égett. Őrangyalom fölemelte a kezét és áthúzta a gyertyáink felett. Mind a két gyertya kialudt, de nem egyszerre. Egyik annyival előbb, amennyivel előbb érintette az angyal. De ez olyan hirtelen történt, hogy nem tudtam megfigyelni. De mire kérdezhettem volna, már tovább vezetett és magyarázott: "Akinek a gyertyája már elaludt, még nem mehet egyenesen az Úr Jézushoz, előbb egy utat kell megtennie, de ezt egészen egyedül, nem segíthet senki."

Míg ezeket mondotta, elvezetett egy borzalmasan nagy és mély szakadék szélére, amin alig egy pár centiméter szélességű, nagyon vékony deszka vezetett keresztül. Túl egy gyönyörű hegyforma emelkedés látszott, csupa fényben, ragyogásban, tele virággal. De amint a szakadék széléhez értünk, Őrangyalom eltűnt. Nézegettem, magamban méregettem, hogyan is juthatni át? Amint töprengek, Panni testvérkémet látom mellettem állva. Neki kellett volna előbb átmennie, de borzalmasan félt elindulni. Kért, menjek előbb én, bátrabb vagyok, addig ő erőt gyűjt és látja, hogyan kell csinálni. Hát gyorsan keresztet vetettem magamra - minden gondolkodás és mérlegelés nélkül-, már el is indultam. A deszka néhol olyan keskeny volt, hogy túl ért rajta a lábam, és szakadatlan ingott, hintázott alattam, néha egészen lehajolt a súlyomtól.

Bár figyelmem főként az útra irányult, mégis a középtájon lenéztem a mélységbe. Mérhetetlen mélységű szakadékot láttam az egyik oldalon, ahol tengersok ember nyüzsgött, szorongott - borzalmas sötétségben -, és néha szitok, káromlás hallatszott. Nyújtogatták felém kezüket, iszonyú jajongással- mintha elérni akartak volna -, de ahogy utánam nyúlt valamelyik, jajongással lehullott a mélybe. Minden tagom remegett, úgy hatott rám ez a látvány. A verejték csak úgy hullott rólam.

Lenéztem a másik oldalon is. Itt már nem olyan mérhetetlen volt a mélység és világosság derengett, úgyhogy egészen jól láthattam a rengeteg embert, akik iszonyú kínokban szenvedtek, nyögdécseltek, nem olyan hangos jajongással, és nem átkozódtak, hanem legtöbbje könyörögve imádkozott és rimánkodva tárogatták felém kezüket. Néhol egészen megvilágosodott a mélység, és itt nem is volt olyan mély. Állandóan iszonyú hőség jött fölfelé, néha egészen hozzám felcsapott a láng. Borzalmas kínokat álltam ki lelkemben, szerettem volna nagyon imádkozni, de minden erőlködésem ellenére sem jutott eszembe egyetlen imádság sem. De azért állandóan haladtam előre, csak iszonyúan gyötrődtem, hogy nem tudok imádkozni. Már az út végefelé jártam és jól láttam, hogy a parton gyönyörű minden. Ám minél jobban közeledtem a célhoz, az út annál veszélyesebb volt. Már olyan nagyon elkeskenyedett a deszka, hogy szinte csúsztam rajta, s kétségbeejtően ingott. Éreztem, hogy elveszek és a mélységbe zuhanok. Az újabb lépésnél már reccsent, rémületemben eszembe jutott egy fohász: Jézusom, irgalom! Mire elsikoltottam, a deszka kettétört, s a felcsapódó része átdobott engemet a partra. Rögtön Pannira gondoltam: Hogyan tud átjönni? De amint odanéztem, a deszka újra ép volt és láttam Pannit indulni. Kiáltani akartam neki, hogy folyton ezt a fohászt mondja: Jézusom, irgalom, mert engemet is ez segített át, de mielőtt tudomásomra jutott volna, hogy érti-e, fölébredtem. Csupa veríték voltam és egész testemben remegtem még ekkor is."

                                            

1940. április 29-én álmomban Sziénai Szent Katalin a szobám ajtaján jött be és egy igen nagy dobozt hozott. Mikor megláttam, olyan öröm fogott el, hogy a szívem majd megszakadt, úgy dobogott. Mire ágyamhoz ért, már Kati kistestvérem is itt ült az ágyam mellett. Nagy várakozással és még nagyobb örömmel gondoltuk: Ugyan mit hozott? Ajándék nélkül még sohase jött hozzánk.

Először is megköszönte névnapi gratulációnkat, s kezdte fölbontani a nagy dobozt. Mikor belenéztünk, csodás szépségű ruhát láttunk. Kiemelte, de még a lélegzetünk is elállt. Anyaga hófehér volt és áttetsző, mint a lehelet. Álomszerű szépség, tele ragyogó ékkövekkel. Szinte vakítóan sziporkáztak. Dobogó szívvel vártam: Ugyan kié lesz? Hófehérség, biztosan az enyém. De mekkorát csalódtam, Kati kapta meg. Nagy meghatódottsággal nézegette, szinte érinteni is alig merte. Látszott rajta, hogy kész volna nekem adni, mert észrevette, hogy mennyire tetszett. De Szent Katalin azt mondta: Az az övé!

Kivett egy másik ruhát is, azt a bizonyos fehér, véres ruhát. Csak most azok a foltok, amiket a vér rajzolt ki, nem véresek voltak, hanem virágok a folt helyén, arannyal hímezve. Én a Kati ruháját néztem, csaknem irigykedve, hogy bizony sokkal szebb az övé. Vajon miért nem én kaptam azt a szép ruhát? Mikor Szent Katalin látta irigykedő, vágyódó pillantásaimat a szép ruha után, így szólt: "Ne hidd, hogy a csillogás értékesebbé teszi a ruhát! A ruha értékét az adja meg, hogy mennyi szeretetből, szenvedésből vagy ártatlan tisztaságból van szőve. Lehet nagyon szép a bűnbánat szálaiból szőtt ruha is." Ezután feszületet vett ki a dobozból, de ezt, is nekem adta azzal, hogy szeretgessem gyöngéden.

"Mindig Őt nézd, minden körülmények között. Soha ne tégy addig semmit, míg a Szent Szívbe nem nézel, mint a legragyogóbb tükörbe, hogy ott meglássad cselekedeteid helyes vagy helytelenségét." Kérdeztem, hogy Katinak nem ad keresztet? "Most nem. Az, aki mindennap szívébe fogadja Jézust a szentáldozásban, az csak nézzen a saját szívébe, mert onnan Jézus visszatükröződik."

Majd újra a dobozba nyúlt - én nem láttam ott már semmit, mert letakarva a doboz fenekén egy nagy fekete fátyol volt. Nagyon megijedtem, amikor megláttam. Ugyan melyikünk kapja? S szinte húztam magam össze, félve, hogy az enyém lesz. Bizony nekem adta komolyan, de nagy szeretettel. Rám borította: "Ezt nemsokára neked kell viselni egy darabig, s azután majd egyszer a Kati fogja viselni."

* * *

Húga, Panni halála előtt pont 3 hónappal álmodta ezt. Húga megtagadta őt, szégyellte, hogy stigmái miatt közbeszéd tárgya lett s messze költözött tőle. Kijelentette, hogy "Nem ismeri." Halála után, - 1940 július 29-én halt meg,3 hónap múlva, október 31-én ismét vele foglalkozik álmában.

 

1940 október 31-én Panni testvéremmel álmodtam. Nagyon rossz hatással volt rám; haragos, tele szemrehányással. Féltem egy kicsit tőle, mert néha olyan volt, mintha élne, de a másik pillanatban már biztosan tudtam róla, hogy halott.

Mintha az ágyában feküdt volna, s nagyon haragosan panaszkodott, hogy igazán többet gondolhatnék rá, mint P. Lőrincre. (Ugyanis 2 nappal azelőtt halt meg hirtelen. A zárda főnöke volt s majdnem mindent érte végeztem. Lényegesen többet imádkoztam érte, mint testvéremért. - érthető, mert tőle kapta az ebédet naponta.)

Panaszkodott, hogy ő is szenved. "Nézd meg, hogy nekem is fáj a karom s az egész féloldalam." Valami fehér lepel volt rajta és ezt fölhajtotta a féloldalán. Csakugyan nagyon piros és néhol sebesnek látszott és hólyagosnak, mint az égés. Nagyon megsajnáltam, mikor szenvedését és fájdalmát fölfedte előttem. Odatérdeltem mellé, simogatni akartam és megcsókolni, de csupa szemrehányással mondja nekem:

"Azt hiszed, ez elég?! Bizony más is kell nekem. Mért nem imádkozol értem többet, mint P. Lőrincért? Azt hiszitek, hogy minden papot ki tudtok majd imádkozni? Miért több neked P. Lőrinc? Tudok én mindent. Tudom, hogy följelentett a rendőrségen. Hiába hallgattad agyon. Tudom én már azt is, hogy P. Vencel mit csinált. Meghurcolt a rendőrségnél." Láttam rajta, hogy valóban mindent tud, amik velem történtek. "Várjatok csak, sorra kerül mind! Majd jön P. Lőrinc után Vencel is" "Honnan tudod ezt? - kérdeztem." Én már sokkal többet tudok most, mint ti." Látszott az arcán a diadalmas öröm, hogy most már nem titkolózhatunk előtte, mert ő is tud sok mindent.

Míg beszélt, elővett egy látcsövet s azt mondta, aki ebbe belenéz, sok mindent megláthat. Kezembe adta és szememhez emeltem: Vajon mit lehet benne látni? Egyszercsak P. Lőrincet ismertem meg. Feküdt, arca nem volt élesen látható, de a körvonalai igen. Az egész fekvő alak úgy tűnt, hogy fekete-foltos, mint olyan hulla, amelyik oszlásnak indult. Kicsit idegenkedő érzéssel nézegettem, s szerettem volna nagyon segíteni rajta. Imádkozni akartam, de semmi imádság nem jutott eszembe, csak ez az egy fohász: Jézusom, irgalom! Míg ezt a fohászt mondogattam, egyszercsak fáradtan megmozdult a test, felnyitotta a szemét és mintha csupa könyörgés lett volna, fölemelte kezeit, de nagyon fáradt mozdulattal. Ezután nem láttam semmit.

Most Pannihoz fordultam: Vajon ezzel a látcsővel a pokolba is lehet látni? Azt mondta: Igen, de nem mindenkinek. Hát kinek lehet a jövőbe nézni?

- Például a te Katalinodnak (Sziénai Szent Katalin) aki most már az én Katalinom is. Téged mi érdekel? Mit szeretnél látni?

Olyan különösen nézett rám és azt felelte:

- Nem lehet, mert minden az Istené. De mi érdekel? Mit szeretnél tudni vagy látni?

, Gondolkoztam nagyon, hogy mit kellene. De mivel előbb P. Vencelről volt szó, mondtam: Hát például engem nagyon érdekelne P. Vencel. De nem engedett belenézni, hanem nyúlt érte, különös fensőséges tekintettel, aki éreztetni kívánja velem,hogy ő mégis csak többet tud, mint én. A szeméhez emelte, de csak egy-két töredezett szót szólt:

- Na, P. Vencel. A szerencsétlenség már megtörtént, az se sokáig él már.

Még mondta, hogy el fog jönni máskor is. De állandóan nagyon érdekes, változatos volt az arckifejezése. Mindig az látszott rajta, hogy bizonyos dolgokban fölényben van velünk szemben. Ekkor nagyon éreztem rajta, hogy már nem él, halott és lassan el akartam tűnni a közeléből. De észrevette a szándékom és kinyújtotta felém a kezét, hogy álljak meg. Nagyon különösen nézett rám:

- Akkor miben is maradunk?

- Nem tudom, mire gondolsz, hisz nem alkudoztunk, hogy megállapodásról lenne szó.

- Dehogynem, drágám! Szóval abban maradunk, hogy előbb mégiscsak én legyek és csak azután a papok ...

Erre fölébredtem."

                                         

 

 

1939 talán októberében a következőt álmodtam. Azt már elfelejtettem, hogy ki küldött bennünket, hogy keressünk meg valamit Kati testvérkémmel. El is indultunk nagy igyekezettel. Gyönyörű pázsitos mezőre értünk, ahol tengersok különböző, ismeretlen virágra találtunk. Táblákban sokféle szín! Gyönyörködve néztük és elhatároztuk, hogy keresés közben virágot is szedünk.

Harmat csillogott rajtuk. Közelebbről nézegetve őket, fölfedeztük, hogy ilyeneket még sohasem láttunk. Öblös kelyhükben csillogott a harmat. Néha úgy tetszett, mintha a harmat vércsepp volna, de amikor leszakítottuk, értékes drágakővé változott. Mohón kezdtük szedni, tépni a virágokat, de amelyik harmatcsepp drágakővé változott, már szerte is gurult. A virágok szárai szilárd aranyból voltak, de azért élő virágok! Győztük szedni a sok drágaságot, már nem is fért a kezünkbe, hát fölfogtuk a ruhánkat, abba gyűjtöttük. Egyszercsak egy olyan táblához értem, ahol csupa égőpiros virágot találtam. Ezek úgy csillogtak, mint a rubin, mikor pedig leszakítottam, vér folyt belőlük, még a kezemen is.

Kati testvérem pedig olyan virágra bukkant, amelynek a szára aranyból volt és sok aranyszál kötötte őket össze, de azért szabadon is voltak, lehetett szedni. Már annyi kincsünk volt, hogy majd leroskadtunk alatta, leültünk hát, hogy csokorba kössük. Arra gondoltam, jó lenne ebből a sok drágakőből és aranyból megtartani valamit, s eladni, hogy lenne pénzem. Milyen sok anyagi gondtól és nyomorúságtól szabadulnék meg! Közben láttam Katit, hogy a sok kincsből milyen ügyesen és szakértelemmel koronát formál. Én gyorsan készen lettem a munkámmal. Nekem eszembe se jutott volna ilyen és féltékenység fogott el. Találgattuk, mit csináljunk kincsünkkel. Talán vigyük el a Szűzanyának és használja fel Ő? Nagyon gyorsan ott termettünk Nála. A Szűzanya trónusfélén ült ölében a kétéves Jézuskával. Mikor megláttam a Szűzanyát, elfelejtettem mindent, az irigységemet is s csak fogtam a ruhámat és mindent odaöntöttem a Szűzanya ölébe, elfelejtve megtartani belőle egy szálat is. Majd Kati testvérem is odanyújtotta a Szűzanyának koronáját, amit a Kis Jézusnak adott át. A Kis Jézus forgatta, gyönyörködve nézegette, mintegy játszadozott vele s egyszercsak mosolyogva nyújtotta felém. Láttam, hogy felém nyúl, odahajoltam hát. Ő a koronát fejemre tette.

Mikor a jutalmazásnak vége lett, az emberek úgy álltak fel és csoportosultak, mint a körmenet alatt szokás. Kati még mindig a Szűzanya térdén volt, én Jézus lábainál. Mikor Jézus felállt, nagyon komolyan, de kimondhatatlan áhítattal, - úgy mint a papok szokták mise után, - megáldotta az embereket, akik leborulva fogadták az áldást. Jézus megszólalt: Most már visszatérhetünk a földre. Nagy rémülettel néztem Jézusra: Én is? ... Még mindig vissza kell mennem? ... Rettegve gondoltam visszatértemre. Majdnem sírva mondtam vagy csak gondoltam: Azt hittem, már itt maradok karácsonyra. De a nagy rémület között hallottam, - valaki mondta, - nem tudom, az Úr Jézus-e vagy a Szűzanya: Igen, térjél csak vissza. Te is ott leszel a földön karácsonyra. Majd - és itt évszámot és dátumot mondott, valami huszonvalahányadikát, amit nem tudtam megjegyezni sem az öröm, sem a bánat miatt, - hogy majd akkor itt leszel és nem kell újra visszamenni.

Ekkor újra nagyon szorosan simultam Jézushoz, hogyha Ő akarja, akkor visszamegyek. Szenvedek is, ameddig csak akarja.

Ezalatt a föld valahogy különvált az égtől, és éreztem, hogy gyöngéden, simán, zökkenő nélkül újra letett a földre Jézus és ekkor fölébredtem.

         

                                               

 

1940 december 7-én hajnalban álmomban Kati testvérkémmel egy hatalmas nagy réten sétálgattam, kézenfogva. Mintha virágot akartunk volna szedni, de mégse szedtünk. Ahogy így sétálgattunk, hirtelen nagy sötétség szakadt a földre, az ég teljesen fekete, sötét volt és körülöttünk is minden. Ez nem olyan volt, mint egy éjszakai sötétség, hanem nyomasztó, iszonyúan ható, semmihez sem hasonlítható. De a legcsodálatosabb az volt benne, hogy mégis láttam az emberek nyüzsgését, mozgolódását, mert szinte pánikszerűen menekültek, sírva, jajgatva, hajukat tépve, hogy most lesz a világ vége, Isten ítélete.

Látva az emberek rémületét, én is azt gondoltam, hogy itt az utolsó pillanat és a lelkemmel kezdtem foglalkozni. Lelkiismeretvizsgálást tartottam, hogy ne kelljen készületlenül odaállnom. Valahogy a templomba szerettünk volna jutni, de egy hídon át volt megközelíthető. Mielőtt a hídhoz értünk volna, egy kéz érintette a vállamat. Látni nem láttam senkit, csak a hangját hallottam: "Ne menjetek sehová, forduljatok vissza, mert ti itt nem fogtok meghalni. A jó Isten csakugyan nagyon haragszik az emberekre, nem vár tovább, ítéletet akar tartani. De föl lehet tartóztatni, ha megengesztelnétek haragját. Bűnbánatra kellene az embereket indítani, engesztelni és imádkozni kell." (Ezt a szót: bűnbánat, sokszor ismételte.)

Míg a hang beszélt, a föld állandóan haragosan morajlott, rengett, úgy hogy alig bírtunk állni. A Föld meghasadozott, mély, hosszú, árokszerű nyílások támadtak, s az így keletkezett nyílásokból még borzalmasabban hangzott a föld morajlása. Mikor a hang elhallgatott, azonnal visszafordultunk. Akkor láttam, hogy ezen a nagy réten rengeteg ember szorong, a rémülettől eltorzulva.

Mintha valaki elrendezte volna őket, négy hatalmas tömegben álltak az emberek. Mikor így magam előtt láttam az egyes-számú csoportot, szóltam Kati kistestvéremnek, hogy ő menjen egy másik tömeghez, 2. számú csoport" hogy ott is legyen valaki, aki Jézusról szól nekik. Én is közelebb mentem a csoportomhoz. Ekkor láttam, hogy mivé váltak a félelemtől. Némelyik nyöszörgött, volt, aki a haját tépte, káromkodott, átkozódott; volt olyan, aki imádkozni próbált, de mindnyájan a földhöz voltak ragadva, mintha onnan el se tudnának többé mozdulni. Ezalatt az idő alatt is a föld állandóan morajlott és mintha borzasztó szélvihar lett volna, de a levegő nem mozgott, csak a lángok borzalmasak. A sötétség is még mintha sűrűbb és áthatolhatatlanabb lett volna, ám mégis láttam az emberek megmozdulásait" arcukon a borzalmat és állati félelmet. Először nem is tudtam, hogy mit csináljak vagy mit is mondjak nekik. Majd hirtelen valami csodás ékesszólással kezdtem prédikálni nekik, hogy indítsanak bűnbánatot. Hirtelen az imádságra hívtam föl a figyelmüket, de azt is láttam, hogy ezt alig értik. Mondtam nekik: Ugye most látják, hogy nincs semmi értéke annak, amit gyűjtögettek. Nem ér semmit; nem tudnak vele parányi világosságot se megvásárolni. Pénzzel, anyagiakkal nem lehet a jó Istent kiengesztelni, pedig visszatartaná haragját és büntetését, ha ki tudnánk engesztelni Őt. Kértem őket, vizsgálják meg a lelküket, hogy életükben mit tettek? Mit adtak a jó Istennek? Azt ajálják fel Neki újra. Hívogattam könyörögve, hogy bizonyára vannak itt napiáldozók is, akik szerették az Urat. Most is ajánlják fel magukat engesztelésül és akik még nem tettek semmit, most indítsanak őszinte, igaz, mély bánatot engesztelni az Istent. Míg beszéltem, láttam, hogy nem is nagyon értik, nem is igen fog rajtuk. Nem tudnak önmagukról megfeledkezni, annyira önzők. Képtelenek másra gondolni, mint saját megmenekülésükre. Nagyon szomorú lettem és átnéztem Kati testvéremhez, arra gondolva, idehívom őt is, ne legyen egyedül ott, hátha ketten többet tudunk elérni. De mielőtt intettem, hívtam volna, eszembe jutott: Ha őt elhívom, ott nem lesz senki, aki közvetít, engesztel, imádkozik. Maradjon mégiscsak ott. Tépelődésem közben megfordultam, vajon a másik két csoportnál van-e valaki? Ekkor láttam meg a mögöttem lévő 3. csoportot. Előttük egy leány térdelt. Nem volt apáca, világi volt, de nagyon külön, kiválva a csoportból. Térdelt és mély áhítattal imádkozott. Az volt az érzésem, hogy nagyon közvetlen az érintkezése a jó Istennel, imája szinte az egekig ér. Megfordultam és példáját követve én is
letérdeltem. Nagyon-nagyon könyörögtem; kértem a jó Istent, ne hagyja elveszni ezt a sok embert. Felajánlottam Néki magamat újra, életemet, mind az eddigi és a jövőben rám váró szenvedésekkel együtt. Tudom, hogy ez magában véve semmi, nem sok, de odaadom a Szűzanyának, adjon neki értéket Ő. Sokszorozza meg és úgy adja oda az Úr Jézusnak. Azután külön felhívtam a figyelmet, hogy ezeknek az embereknek is, akik itt vannak, számon minden cselekedetüket, áldozataikat, imáikat, s mind-mind százszorozza meg, hogy értékük annál nagyobb legyen. Egyesítse az Ő szenvedésével, imáival, jócselekedeteivel, és úgy mutassa be áldozatát a jó Istennek; tartsa fel sújtó kezét.

A többiek nem tudom, mit mondhattak Jézusnak, de egészen bizonyos, hogy mindenüket odaadták, mert egyszercsak dörögni kezdett az ég erősen. Most már nemcsak a föld morajlott, az ég borzalmasan csattogott, s ahol térdeltem, hirtelen egy hosszú, de nem széles rés támadt az égen és ezen a résen át halvány-rózsaszín világosság kezdett átszűrődni. A dörgés ugyan folyt, de mind a három csoport felett támadt ilyen rés. Három oldalról jött ez a rózsaszín világítás, ami sugárszerűen világított az emberekre, azután pedig a három összefolyva az ég felé tartott egy egyenes
oszlopban.

Nagy meglepetéssel láttam, hogy a 4. csoport teljes sötétségben maradt. Oda nem ért semmi fény és nem is áll senki a csoport élén, aki imádkozna. Szerettem volna odamenni, de valahogy nem lehetett.

Ahogy ez a halvány-rózsaszín az emberekre kezdett derengeni és megvilágította őket, nagyon elváltozottaknak látszottak. Voltak, akik egészen összezsugorodva, szinte a földhöz ragadva fetrengtek, majdnem semmivé válva, de mégis borzalmasak. Voltak olyanok, akik nyomorékoknak látszottak, csak éppen vonszolták magukat. Voltak, akik sötét tömegnek tűntek, rajtuk vagy bennük kicsi-kicsi fénnyel. Mások, mintha iszonyú terhet cipeltek volna, csak alig bírták magukat, mintha ezer béklyó húzta volna őket. De voltak, akik egészen könnyedén mozogtak, tisztáknak látszottak, mosolyogva. Könnyedén néztek maguk elé.

Ahogy a változásokat nézegettem, kíváncsian tekintettem Katira és az ismeretlen lány csoportjára. Az emberek itt is hasonló változásokon mentek keresztül. De legnagyobb meglepetésem mégis az volt, amit Katin és az idegen lányon láttam. Ők nem egészen a földön, hanem a föld felett jártak - 20-25 cm magasan, - és gyönyörű, átlátszóak voltak. Mint a színarany vagy a kristály és ragyogó, mint a drágakő színpompában sziporkázva, mégis átlátszóak, tiszták, ragyogóak. Ámulatomban rajtuk felejtettem a szemem. De a fény hirtelen erősödni kezdett. Vörös fény kezdett sugározni a réseken és a rések is tágultak. Most már nemcsak hosszúságban, de szélességben is majdnem összeszakadtak a rések. De azért mégsem. S fény erősbödött, egészen tűzpiros lett, szinte perzselve melegített, égetett.

Most újra a 4. csoporthoz néztem: Vajon ez az erősödő fény hatott-e odáig, oszlott-e valamit a sötétség? Rémületemre, nemcsak nem világosodott, de mintha innen is a sötétség mind odament volna, mert szinte megháromszorozódott. 'De nemcsak a sötétség, hanem a borzalom és a veszedelem is. De ugyanilyen meglepetéssel láttam,a vörös fénnyel megvilágított emberekben a változásokat. A tűzpiros fény, amely nemcsak világított hanem égetett is, hatása meglátszott az embereken. Akik előbb a földhöz ragadva fetrengtek, szempillantás alatt iszonyú jajgatás és kiáltozások között szénné égtek. Azok, akik előbb fetrengtek, nyomorékoknak látszottak, vagy félkezük, lábuk, némelyiknek az egész teste izzott. Jajgattak azok is nagyon, de most látszott rajtuk, hogy már értik az engesztelést és a bűnbánatot ... Nem mondta ezt külön nekem senki, mégis tudtam nagyon jól mindent. Voltak, akiknek csak a fejük izzott, most, másoknak a végtagjai, de a testük többi része átlátszó, szép volt. Akik előbb sötéteknek látszottak, most átlátszóak voltak. Az a kis fénypont nagyon izzott, de nyugodtaknak, boldogoknak látszottak: Akik előbb terheket viseltek, könnyedén mozogtak, szépek voltak. Kicsit érzett róluk a meleg. Inkább önmaguk megvilágítása volt. Akik béklyókat viseltek, most szinte lebegve jártak, alig érintve a földet, és akik előbb tisztáknak látszottak, most a fénytől szinte világítottak; nemcsak önmagukat, de másokat is megvilágítva, akik a közelükben voltak.

Egész idő alatt éreztem a belőlük áradó forróságot, és a belőlük áradó tűzpiros fénynek a forróságát is, de ez nem volt bántó, inkább kellemesen hatott. Nem tudnám szavakkal kifejezni, milyen érzést váltott ki belőlem. Mivel önmagamat nem láttam most se, kíváncsian néztem Kati kistestvéremre és az idegen lányra. Rájuk, vajon, hogyan hatott a fény? .. Szinte a lélegzetem is elállt, bámulatba ejtettek. Most nemcsakhogy átlátszóak voltak, de tündöklően ragyogtak, szinte izzottak és megvilágították a környezetüket. Hogy ők érezték-e a meleget, nem tudom, mert nem beszéltünk róla. Szinte egyszerre néztünk egymásra felszabadultan, örömmel.

Aztán mindjárt a negyedik csoportra néztünk, hogy ott mi lesz. Alig kézfogásnyi távolságnyira voltunk mi hárman egymástól, s körülbelül egyet gondoltunk: Segíteni szerettünk volna, de egészen közel nem bírtunk menni. Alaposan szemügyre véve láttam, hogy itt szerzetesek és papok vannak. Nagyon szomorúan tapasztaltam, hogy itt nincs senki, aki megengesztelné az Úr Jézust, hogy el ne vesszenek. Egyszercsak látom, hogy körmenetbe zárkóznak a papok, elől egy nagy feszülettel, P. Odiló vezeti. Lépeget, de akárhogy is erőlködik, nem tud előre jutni. Másképp nem tudtam segíteni rajtuk, csak nagyon imádkoztam értük. Már szinte a kétségbeesés látszott rajtuk, mikor hátulról néhány apáca kivált, élükön egy nagyon szép középkorú apáca. A csoport élén elől letérdelt és hangosan, szinte az eget lekönyörögve kezdett imádkozni. Szavakra nem emlékszem, csak az arcára, mozdulataira. Látszott rajta, hogy kész mindent magára vállalni nagy önfelajánlással, áldozatkészséggel. Egyszerre csak nagyon szenvedőnek látszott, szinte elalélt a szenvedéstől. Ekkor láttam kezein a sebhelyeket, hogy vérezni kezd, lassan szivárog a vér. Valaki le akarta törülni, de fáradt, szenvedő mozdulattal fölemelte a kezét a papok felé. Intett nekik.

Ekkor láttam, hogy a papok is mind kezdenek imádkozni, kezüket felemelve, mint felajánláskor. Határozottan tudtam, hogy most áldozatot mutatnak be a jó Istennek. Most már mi is közelükbe jöttünk, letérdeltünk és egész lelkünkkel imádkoztunk. Most itt is dörgött az ég és rés támadt, sugárzott rájuk is a rózsaszínű fény. Itt sokkal borzalmasabbnak látszott a fény hatása, sokkal több borzalmat tárt föl. Ezt azonban nem láttam olyan részletességgel, csak az összbenyomás maradt meg bennem. Majd a tűzpiros fénynek a hatása itt aránylag sokkal több elégést okozott, mint az előbbi csoportokban. Azt azonban láttam, hogy sokkal kevesebb nő égett el, mint férfi.

A tűzpiros fények most már mind a négy oldalról összefolytak, egyenesen föl, az égnek törtek. Az ég szinte mindinkább kezdett természetes lenni. Most már olyan viharelőtti bordásszerű fellegek jöttek-mentek szürkés, sárgás, lilás árnyalatokban. Mindinkább természetessé vált; néhol a felhők szétszakadozva, az eget is lehet látni. A négy embercsoport pedig, - anélkül, hogy valaki mondta volna, - csoportonkint sorba álltak, mintha hálaadó istentiszteletet akartak volna adni, hogy a jó Isten megmentette őket. Még mielőtt elindult volna a menet, az ég kettényílt és hatalmas fényözön zuhogott a földre. Úgy tűnt, hogy az egész hirtelen lezuhant, hogy magába ölelje, magába olvassza a földet. Aztán újra fölemelkedett, fölszállt a földdel együtt. Míg emelkedtünk fölfelé, egy pillanatra visszanéztem a mélységbe, ahol azokat az embereket láttam, akik előbb tűzpiros fényben szénné égtek. Kezüket kétségbeesve nyújtogatták fel utánunk, vágyóan kiáltozva, majd szitokban halt el a szavuk, mert mi egyszerre csak fent voltunk és most az egész mennyország tárult elénk.

Annak ellenére, hogy többször álmodtam magam a mennyországba, ilyen nagyon szépnek kevésszer láttam. Minden gyönyörű, ragyogó volt. Egész lelkem nagy, benső boldogságban remegett. Az Úr Jézus egy kis magaslaton, trónféleségen ült. Mellette a Boldogságos Szent Szűz állott kedvesen, szeretetteljesen, jóságosan. Az emberek csoportokban sorban álltak. Mintha egy gyönyörű szertartás kezdődött volna, ahol a Szűzanya volt a szolgálattevő, segítő. Mi hárman hátul álltunk, de azért mindent nagyon jól láttunk és meg is figyeltem.

Az emberek egyenkint járultak Jézus elé. Mindenki ajándékot kapott, de azt nem lehetett szóval megnevezni, hogy mit. Olyan tárgyak voltak azok, hogy mondhatnám virág vagy más egyéb. Az ajándékot mindenkinek a Szűzanya készítette el, adta oda Jézusnak, Ő pedig a tulajdonosának. A Szűzanya már tudta, hogy kinek mit kell adni. Mielőtt ajándékait átadta volna Jézusnak, mindenkit megérintett. De nem egyformán bánt mindenkivel. Volt akinek kedves, szeretetreméltó mosolygással kezét a fejére tette, mást megsimogatott, ismét másnak a vállára tette kezét, de volt olyan is, akivel csak kezet fogott. Olyan is volt, akit könnyes szeretetreméltó kifejezéssel magához ölelt egy pillanatra. Én amikor csak a kézfogást láttam, nagyon csalódottnak éreztem magam, kevésnek találtam, többet szerettem volna. De az a csodálatos, hogy azok mégis nagyon megelégedetteknek látszottak. Egyformán örült az is, aki csak kézfogást kapott, és az is, akit megölelt. De a lényükben történt átváltozás az ajándék átvétele után nem egyforma volt. Mindegyik Jézust tükrözte vissza önmagában. Egyikben egész nagynak látszott, a másikban Jézus majdnem olyan nagy volt, mint ő.

Azt vettem észre, hogy az emberek lassan mind elfogytak előlünk, már csak mi hárman voltunk egy sorban és még mögöttünk szintén egy sorban apácák. Egymásra néztünk, hogy melyikünk menjen előbb. Azt szerettem volna, ha Kati megy előre. Biztatgattam is, de mielőtt elindult volna, a Szűzanya is megindult felénk. Kissé széttárta karjait. Az egész lénye csupa szeretet, kedvesség, mint mikor valaki nagyon kedves vendéget fogad mosolygással, csupa szeretettel, szinte nem is tudja, mit mondjon, mivel fejezze ki szeretetét. Mikor elibünk ért, megfogta a kezünket és olyan anyáskodó kedvességgel kísért az Úr Jézus elé. Addig egész idő alatt állt a Szűzanya is, de most Ő is leült Jézus mellé. Először Kati testvérkém térdelt le Jézus elé. Csupa alázatos odaadással simult az Úr Jézushoz, s ebben a pillanatban úgy látszott, mintha egészen eggyé lettek volna, mégis kettejüket külön-külön láttam és éreztem. Azt nem vettem észre, hogy most honnan vette át a Szűzanya az ajándékot, csak azt láttam, mikor nagyon kedves mosollyal nyújtotta az Úr Jézusnak. Meglepődve láttam, hogy Jézus a kistestvérem fejére ugyanazt a pártát tette, amit november l8-án hajnalban szintén álmomban kaptunk. Majd nagy szeretettel megáldotta Jézus, úgy, amint a papok szoktak áldást adni. Azután a Szűzanyától is kapott valamit. Aranyalma, labda vagy szív volt? Nem láttam határozottan, csak azt, hogy Kati nagyon boldogan ölelgeti, szorongatja a szívén. És ahogy ült a Szűzanya, mintha Kati a térdén ült volna. De mégsem így volt. Vagy pedig olyan szorosan látszott odasimulni, mintha ölében lett volna?

Kati arca kimondhatatlan boldogságot, meghatottságot, odaadást, alázatot fejezett ki és én ez idő alatt éreztem, hogy állandóan remegek. Alig bírtam magam tartani, olyan izgatott voltam. Nyomorúságom tudata majd a földre sújtott, mégis csupa vágy és remény volt bennem minden, hogy én is itt lehetek! Kati után én térdeltem Jézus elé. Nem is térdelés volt ez, szinte odahulltam a lábai elé, majd a Szívére dobtam magam, és öleltem, szorítottam magamhoz, hogy szinte fájt. És közben állandóan beszéltem Jézushoz. Újra és újra felajánlottam neki az életemet. Kész vagyok mindenre, amit csak akar, Szent Szíve óhajt. Majd én is megkaptam az ajándékot, de ez nem az a párta volt, amit most, nov. 18-án kaptunk, hanem az a korona, amit tavaly, 1939-ben Kati font össze. Csakhogy volt hozzátéve néhány szál a nov. 18-i pártából is, rajta ugyanannak a pártának a szalagja. A pártának a többi virágait is láttam, csak arra nem emlékszem, hogy milyen alakban. Olyan kimondhatatlan boldog voltam, hogy arra már nem is emlékezem, hogy a velünk lévő 3. lány mit kapott, sem az utánunk következő apácák.

             

0.029 mp