Ki mint vet, úgy arat

 
 
 
 
 
​A ​nagy gazdasági válság évei alatt,

 

egy dél-idahói falucskában laktam.

Akkoriban az ennivaló is, de a pénz igen kevés volt,

ezért a csere-üzlet is gyakori volt.

 

Egyik nap,

amikor Miller úr, a zöldséges

egy zsákocska krumplit pakolt nekem,

észrevettem egy nagyon sovány kisfiút,

aki szakadt, de tiszta ruhában epekedve nézte a zöldbabot.

Kifizettem a krumplimat, de közben engem is megragadott

a gyönyörű zöldbabos kosár látványa.

Miközben azon gondolkodtam, hogy vegyek-e belőle,

végighallgattam Miller úr és a rongyos ruházatú kisfiú beszélgetését.

 

- Hello Barry, hogy vagy?! Kérsz valamit?

- Hello Miller úr! Jól, köszönöm jól. Nem! Nem, csak csodálom a babot. Nagyon jól néz ki.

- Nagyon finom is. Hogy van az anyukád?

- Erősödik. Napról-napra erősödik.

- Az jó. Segíthetek valamiben?

- Nem uram. Csak csodálom a babot.

- Szeretnél belőle hazavinni?

- Nem uram. Nem. Nincs mivel fizetnem.

- Nos, mid van, amire elcserélhetném a babot?

- Csak egy üveggolyóm van.

- Tényleg? Hadd nézzem!

- Tessék, itt van. Nagyon szép.

- Igen, azt látom. Hmm! Csak egy baj van ezzel.

Ez kék, és én a pirosat szeretem. Olyanod nincs?

- Háát… otthon… talán…

- Mondok én neked valamit. Vidd haza ezt a zsákocska babot,

és mikor legközelebb erre jársz, hozd magaddal a piros üveggolyódat, hogy megnézhessem!

- Rendben van Miller úr. Köszönöm Miller úr.

 

Hosszú évek után, amikor Idaho államban jártam, ellátogattam abba a falucskába is.

Érkezésemkor az ottani ismerőseim temetésre készülődtek. Miller úr temetésére. Velük tartottam én is.

A ravatalozónál beálltunk a sorba,

hogy részvétünket kifejezzük Miller asszonynak.

Előttünk, a sorban három fiatalember állt.

Mikor rájuk került a sor Miller asszonyhoz léptek,

aki mosolyogva nézet rájuk férje koporsója mellől.

Mindhárom fiatalember megölelte az asszonyt,

beszéltek vele pár szót, majd a koporsóhoz léptek.

Az asszony lágy, könnyes kék szemei követték lépteiket,

amint ők egyenként megálltak egy pillanatra,

s megfogták a halott kezét, majd tovább haladtak.

Mikor rám került a sor, elmondtam Miller asszonynak,

hogy ki is vagyok, és megemlítettem neki

azt a régi történetet a kisfiúról és az üveggolyókról.

           

Az idős asszony csillogó szemekkel szorította meg a kezemet, és ezt mondta:

- Az a három fiatalember, aki épp ön előtt volt,

csak három a sok gyerek közül, csak három kisfiú,

aki akkoriban nagyon szegényes körülmények között élt,

s akikkel Jim igen szeretett üzletelni,

babért, almaért, paradicsomért, vagy ami éppen volt.

Amikor visszajöttek a piros üveggolyóikkal,

és mindig visszajöttek,

Jim úgy döntött, hogy mégsem tetszik neki a piros,

és hazaküldte őket egy zsák zöldséggel,

és azzal, hogy hozzanak valamilyen más színű üveggolyót, narancssárgát például.

Éppen az előbb mondták el,

hogy mekkora segítséget jelentett számukra az,

ahogy Jim bánt velük.

És azt, hogy most végre,

Jim már nem tudja meggondolni magát

a színt vagy a méretet illetően...

Eljöttek, hogy kifizessek tartozásukat.

Soha nem voltunk gazdagok ezen a földön,

de biztos vagyok benne,

hogy Jim ebben a pillanatban

a leggazdagabb embernek tartaná magát.

Ekkor szerető gyengédséggel felemelte az élettelen ujjakat.

A férje markában három fényes piros üveggolyó pihent. 

                            

 

 

Ki mint vet, úgy arat hozzászólásai

Szólj hozzá

0.047 mp